Ha egyedül maradtam terhesen, de a babámmal nincs hova mennem és csak gyest fogok kapni, akkor hova fordulhatok segítségért?

Én is majdnem egyedül maradtam, de nekem a család mögöttem volt. Ha nem igy lett volna akkor anyaotthon és a baba születése után tartásdíj megfizettetése az apával. Sajnálom,hogy ilyen helyzetben vagy, nem könnyü!!!!

Én 4 hónaposan kaptam hütlenkedésen a páromat és a babára tekintettel megbocsátottam neki. Igy biztositott volt a jövönk. Van akinek felhötlen boldogság az a 9 hónap, van akinek bizonytalanság és kétség.... ilyenkor a picire gondolok és boldogság tölt el !!!! Ez számít!

Szia! Hogy vagy? Jobbra fordult a helyzetetek?

Nagyon remélem,hogy igen!

Vagy másodállást kellene vállalnod vagy a terhesség ideje alatt kitanulnod egy jobban fizető szakmát. Masszőr, műköröm építő, gyermekfelügyelő, stb, stb...ELO- nál sok ilyet találsz.

Barátaid vagy a családod tud segíteni?

Ha egy mód van rá, ne vetesd el, ne légy gyilkos

!

Látom, hogy régi kérdés de miután elolvastam fél óráig bőgtem. Úgy éreztem, azoknak akik utólag olvassák, ahogy én is tettem, szeretném leírni velem hogy történt. Nem hibáztatok senkit, én is féltem. Ugyanebben a helyzetben voltam néhány éve. Még nem fejeztem be a gimit amikor kiderült hogy babát várok. Mindenkiben csalódnom kellett. A saját anyám támogatta leginkább hogy ne tartsam meg, akiről ezt soha nem gondoltam volna. Tudtam, hogy nem vagyok képes abortuszra menni. Igazából gondolni sem bírtam rá. Úgyhogy leléptem otthonról. Eladtam mindent amim volt. Kölcsönkértem akitől csak lehetett, még nem túl közeli ismerősöktől is. Egy üres szobában töltöttem a terhességem első hónapjait. Aludtam parkettán, aztán később kaptam egy ágyat. Teljes három hónapig senki nem keresett a családomból. Én sem őket. Lefogytam teljesen, majdnem 20 kilót, úgy néztem ki mint aki drogozik, zörögtek a csontjaim. Mivel nem volt pénzem buszjegyre, nem mentem suliba többet. Először üzengettek a családtagjaim, hogy menjek be iskolába, aztán azt sem. Ez utolsó félévben történt, akkor érettségiztem volna. Már estem-keltem a lakásban, csontsoványan, a wc-re nem bírtam úgy kimenni hogy ne vágódjak el. Akkoriban kezdtek el keresni. Talán visszajutott hozzájuk a pletyka hogy drogozhatok mert szörnyen nézek ki, nem tudom. Mikor megláttak - a nagyszüleim - elvittek magukhoz a hétvégére. Rég nem láttam annyi kaját. Eleinte kijött belőlem, ahogy enni próbáltam. Nagyanyám elsírta magát hogy hogy hagyhatták idáig fajulni a helyzetet. Attól félt hogy meghalok mert nem marad bennem semmi. Aztán elvittek heti egyszer minimum, és szép lassan felét visszaszedtem az elvesztett súlyomnak. Az izmok is eltűntek rólam. De a pocakom az szépen nőtt. Kétszer költöztem közben másik szobára mentem, ami közelebb van a kórházhoz. Aztán egy téli estén a néni akinél laktam bevitt a kórházba mert fájásaim voltak. Ott megkaptam a jóadag lenézést, hogy egy ennyi idős lány minek tart meg gyereket, blabla. 12 órát szenvedtem, az éjszakások szartak rám, az ügyeletes doki meg nem is volt bent, aztán reggel váltáskor bejött egy nagyon kedves öreg doktor. Mosolygott és azt mondta ebből fél órán belül kisbaba lesz. Miután végigvajúdtam az éjszakát, fajdalomcsillapítás nélkül, jól esett ezt hallanom. Bíztatott hogy már nem tart sokáig. Hallottam ahogy lecseszte a személyzetet hogy hogy lehet itt hagyni így egy kismamát, és hogy már hulla fáradt szegény. Jöttek a tolófájások és ő óvatosan nyomta a hasam, mert én magam valószínűleg már nem bírtam volna megszülni félájultan. Emlékszem amikor megláttam először a kisfiam arcát. Na akkor már semmi sem számított. Nem láttam, nem hallottam. Csak azok a kék szemek voltak előttem. Emlékszem szőrös volt a homloka, amin mosolyognom kellett. Gyönyörűszép kisfiú. Végig kaptam a megjegyzéseket a nővérektől utána is. Úgy emlegettek hogy a .... éves kismama.

Most ahogy itt fekszem, jobbra itt szuszog mellettem ő. Az én gyönyörű nagy fiam. Már óvodás korú. Balra pedig egy másik kicsi gombóc; a kishúga. Nem akarok bántani, sem elítélni senkit. Mindenki hallgasson a szívére. Én meghalni is képes lettem volna a kisbabámért. Lehet hogy őrült vagyok, gondoljatok aminek akartok, csak le akartam írni annak aki olvassa, én így döntöttem. Egy mosolygó kisfiút látva már sokan megbánják hogy azelőtt kígyót-békát kiabáltak rád mert teherbeestél. Nem biztos hogy jó ha mások elhamarkodott döntéseire és a félelmeinkre hagyatkozunk, amikor meghozzuk a döntést. Főleg egy ekkora dologban. Remélem lesz akinek ezzel segítettem. Nem követendő a példám, de szerintem elgondolkodtató. Leendő szülőknek, nagyszülőknek egyaránt. :)