Gátmetszés és császármetszés: most akkor az éles sebszéleket könnyebb összevarrni, vagy a tépettet?

Tudom, hogy itt nem sok eséllyel van orvos, de nem értek valamit, hátha ti igen. Vitát nem akarok szítani, csak talán ti többet tudtok már a témában, mint én, érdekel, ki-mit tanult, hallott erről:

Azt mondják, azért fontos a gátmetszés, mert a vágott sebszéleket könnyebb összevarrni, és szebben, jobban gyógyul. Legalábbis ez terjed, mint magyarázat, hogy miért nem engedik a sima hüvelyi szülés közben magától sérülni a gátat 1-2-es mértékben (a 3-4-es repedés esetén megérteném, főleg, ha annak iránya nem megfelelő, de az ilyen mértékű sérülés elvileg nagyon ritka).

Aztán megnézünk egy császáros műtétet videón és látjuk, hogy csak a felszíni vágás szikés, egyenes vágás, a többi esetben ujjal választják szét a sebszéleket (mondjuk ki nyíltan, tépik szét a rétegeket), és a magyarázat, amit találtam az az, hogy a tépett rétegek szebben, jobban gyógyulnak, jobban összefekszenek a műtét végén, mintha vágták volna. Ezért csak a kezdő vágást ejtik meg rajta eszközzel, a többit ujjal húzzák szét arra, amerre a szövet engedi.

Most akkor a vágottat könnyebb összevarrni és gyógyul szebben, vagy a tépett, magától szakadt?

Én úgy érzem, a gátmetszések ilyen gyakorisága nem indokolt, mint amennyit ma tapasztalni rutinszerűen, különösen első szülők esetén. Miért nem engedhető meg tehát az 1-2-es gátsérülés, ha elvileg a tépett szövet szebben gyógyul, és lássuk be, biztosan nem idegek felé megy a szakadás, ha magára a természetre bízzuk. Ha meg igen, akkor is meg lehet még ejteni a metszést. Így is a végén csinálják csak.

De miért ez a nagy ellentmondás? Miért jó (azon túl, hogy 1-2 perc lecsíphető a kitolásból), ha az orvos vág, ahelyett, hogy hagyná a szöveteket végezni a dolgukat?