Akinek tényleg nagyon sokaig nem jött a baba ( gondolok itt min.3 évre), az hogyan reagált masok bejelentésére, hogy nekik gyerekük lesz, és nyilván max. Egy hónap próbálkozás után?

Tavalyelőtt házasodtunk, útban a baba. Jól hangzik, ugye? Az esküvő elott ket hónappal terhes lettem. Az esküvőn vetéltem el, 10 hetesen. 3 hónap múlva ujra terhes lettem, 16 hetesen elvesztettem a babát. Egy hónapig nem vettem föl a telefont, ha babát lattam az utcán, sírva fakadtam. Anyukám szerint egy het után mehettem volna vissza dolgozni, ne hagyjam el magam. (A baba meg élt, mikor elfolyt a magzatviz, nekem kellett döntenem a sorsáról, azota sem tudom, jól-e.) Az ocsemek akkor jelentettek be, hogy jon a második gyerek. Gratulaltunk, majd el menekültünk a férjemmel sírni. Másfajta műtét jött, es nyolc hónap telt el az újabb terhessegig. Nem, nem tudtam elengedni a veszteséget, sírtam, amikor megjött, ugy érzem, szinte meg sem érdemeltek, hogy sikerült. A 16.hetig végig rettegtem.

Az egészhez adalék, hogy sosem voltam babamániás, a férjem előbb veti magát egy gyerekre, mint én, a terhessegemet sem posztolom sehova, sőt, volt, akinek akkor tűnt fel a munkaügyön, mikor mar elbucsuzni mentem.

Es meg egy: 41 leszek, mire megszületik, a férjem 45. Első baba. Viszont a férjem 38 éves húga felől sokáig éreztem az irigységet (párkapcsolata sem nagyon van, nemhogy terhesség), ami megterhelt. Megértettem, de nagyon nehéz volt igy örülni.

Szoval kicsit mindkét oldalt ertem, es őszintén bevallom, hogy nem tudtam en sem örülni. Nem az volt a baj, hogy másnak jon, hanem hogy nekem nem. Es - vessetek meg - ha látom a huszonéves rokonaim terhességet ábrázoló képeit, kicsit a szívembe szúr, hogy ennyivel idősebben vagyok terhes, mert nagy családot szerettem volna.

37 hkm

uhh...micsoda lavina lett itt elindítva....

Nekünk a 4. hónapban sikerült. Nagyon hamar, pedig nem számítottam rá...nmővéremék több, mint 3 évig próbálkoztak, pco, ir, minden játszott...húgomék több, mint egy évig, épp mentek volna vizsgálatokra, mikor pozit tesztelt...így én nem sok jóra számítottam.. szerencsésnek érzem magam, több szempontból is...az egyik, hogy hamar sikerült a várakozásommal ellentétben. A másik pedig az, hogy nincsenek nagyon barátnőim, (hosszú a sztori, előző kapcsolatból történt kilépés következménye). Van egy-két lány ismerősöm, persze, de ott nem téma a gyerekvállalás még, illetve már nemrég szült az egyik. Ha lenne olyan barátnőm, akiről tudom, hogy régóta próbálkoznak, nagyon kellemetlenül érezném magam, nagyon át tudnám érezni a helyzetét és fájna a fájdalma...nem is tudom, hogy mondanám el neki, hogy nekem sikerült...

Nem válasz a kérdésre - igazából nem is nekem címzett kérdés - de miután végigolvastam a kommenteket, úgy gondoltam, megosztom az én véleményem is...