Van itt olyan aki átesett abortuszon és 100%ig megbánta utána?!

Itt vagyok, átestem rajta. Hogyan érted a megbánást?

Bántott-e akkor? Rettenetesen. 1 évig volt pokol kelni és feküdni, kegyetlenül nehezen jöttem ki belőle, 20 kg-ot fogytam, sem éjjelem, sem nappalom nem volt.

Később egy lelkész barát segített sokat a feldolgozásában, utána helyretettem magam, és végül is a mai napig abortuszon átesett nők pszichés gondozását végzem, van egy 4 éves lányunk a férjemmel, akivel 2 évvel az események után szerettünk egymásba.

Most mérlegre téve nyilván kegyetlen nehéz kérdés, azt tudom mondani, hogy meggyászoltam, és megszenvedtem a döntést, helye van az életemben az emlékének, de továbbléptem. És azt, hogy ahhoz az emberhez már nincs közöm, nem bánom. Ahogy azt sem, hogy megismerhettem a férjem, és hogy megszületett a lányunk. Azt sem, hogy tudok segíteni szorult helyzetben lévő nőkön.

Bár én még nem láttam nevetgélő abortuszra várót, pedig szülészeten dolgozom már sok éve.

Szerintem is van különbség aközött, hogy valaki elvetél, vagy tudatosan választja az abortuszt. Akik tudatosan választják az abortuszt, azok között is lehet különbséget tenni, például nem lehet egy kalap alá venni a felelőtlen 15 éves kislányt, aki fel sem fogja min megy keresztül, és a 21 éves fiatal nőt, aki anyagi vagy egyéb életkörülmények miatt kényszerül abba a helyzetbe, hogy elvetesse a gyereket.

Egyébként lehet, hogy a kórteremben az időjárásról trécseltek, meg viccelődtek, de nem tudhatod, hogy otthon utána, vagy amikor senki nem látja őket, akkor hogyan viselkednek, vagy milyen érzések vannak bennük. Minden ember más, ezáltal mindenki máshogy vezeti le a feszültséget, stresszt, másképpen jönnek ki rajtuk bizonyos dolgok. Lehet, hogy kínjukban poénkodtak, mert közben rettegtek, hogy mi lesz azután, csak nem akartak rá gondolni egyáltalán.

Van egy személyes történetem is, gimiben amikor 17 évesek voltunk volt egy osztálytársam aki terhes lett. Sokáig nem tudtuk, nem mesélte senkinek, azonban az abortusz előtti napokon, elmondta hogy nem fog iskolába jönni pár napig. Az abrtusz előtti napon még jött iskolába, és kb. félvállról mesélte, hogy iskola után befekszik már és másnap reggel műtik. Mindenki ledöbbent, hogyan beszélhet erről ilyen könnyelműen, és hogy abszolút nem érzi a súlyát az egésznek. Utána azonban még több hétig nem jött, mert mély depresszióba esett, kiderült, hogy nem tudta hogyan fledolgozni a történteket, és elrendezni magában, hogy mi is lesz most, vagy hogy mi történik. Pszichológushoz járt sokáig. Tehát ne ítélj elsőre szerintem, de nyílván megértem, hogy neked abban a pillanatban ez mennyire fájt. Mindenkinek más az életútja, és másképpen gondolkozik bizonyos dolgokról, de ameddig nem ismersz minden körülményt ne ítélkezz elhamarkodottan.

Nem élek 14 éves korom óta szüleimmel mert Ők szétmentek új életet kezdtek én meg le lettem passzolva nagyszülőkhöz.17évesen állapotos lettem a páromtól és persze ilyenkor mind a kettő tudott jelentkezni hogy mi a sz*rt képzelek magamról stb.Hiába volt párom már 23 és szerettük volna a kicsit le se volt sz*rva hogy én mit mondok és mit érzek.Végig bőgtem a kórházban töltött éjszakát(így aludtam el végül) és még másnap altatás után is csak bőgni tudtam hónapokig.Velem szemben a szintén 16-17 éves ,,lány" meg halál nyugodtan röhögcsélve mondogatta nekem hogy jajj ne sírj meg ne félj mert úgyis lesz még...én már 3 alkalommal jövök és nincs benne semmi rossz."

Rohadt sokáig tartott elfogadnom a tényeket még mindig elkap a sírás ha Rá gondolok és nem tudom elengedni teljesen soha.Párommal azóta is kitartunk egymás mellet és most tervezzük a babát de nem jött még össze.Kezdem büntetésnek felfogni az élettől,de remélem összejön kis boldogságunk.

Ennél a pár sornál több a történetem de a tényeken nem változtat.Nem mindenki úgy fogja fel mint Ők.Megtudja törni az embert így 8 év távlatából is újra és újra.