Érzett valaki így a terhessége alatt?

Minden ember más.

Én mikor terhes voltam (sajnos nem maradt velünk), csak tudomásul vettem és ennyi. Nem éreztem késztetést, hogy világgá kürtöljem, pedig nekünk is tervezett baba volt. Munkahelyemen, mikor emelni akartam valamit (ösztönösen) konkrétan szaladtak oda a kollégák, kivették a kezemből és leteremtettek, hogy nekem most nem lehet emelni. Sokszor bosszantott mennyi mindent nem tehetek meg a baba miatt. Persze az ember tudja, hogy egy gyerek lemondással jár, de amikor alapvető dolgokat nem csinálhatsz, azért az frusztráló tud lenni.

Ettől függetlenül életem legrosszabb napja volt amikor meg tudtam az UH-on, hogy már nincs velünk. Szereted a babádat, ezért izgulsz a vizsgálatok előtt. Csak még nem ismered. :) Ha a kezedben tartod minden megváltozik :)

Más lesz ha már megszületik, és az is lehet, hogy nem rögtön jön a szerelem, és ezzel sincs baj, természetes. Ha eltelik egy kis idő, és akkor sem kötődsz, akkor keress segítséget, mert megérdemel a baba egy szerető szülőt.

Velem is hasonló volt, vártuk a babát, de amíg meg nem ismertem, addig nem volt olyan igazi a dolog.

Kellett kis idő.

Volt pl. egy kisebb koccanásunk terhesen, és a férjem egyből kapott felém, hogy jólvagyunk??!?!??! Én nekem hirtelen eszembe se jutott hogy terhes vagyok, csak az volt a fejemben, hogy nekem fáj a vállam meg a térdem. Aztán a kérdése után úgy szégyelltem magam.

Én a harmadik gyereknél voltam így.

Abszolút tervezetlen volt, a kapcsolatunk is döglődött akkor már férjemmel, 5 hónapos terhesen el is hagyott.

Nem akartuk megtartani, abra készültem, de miután láttam uh-n, nem tudtam megtenni.

Elég későn mentem először, már 9 hetes volt és nem egy pötty volt a monitoron, hanem mozgott keze-lába, egyszerűen nem tudtam megtenni.

Viszont végig olyan semmilyen volt a hozzáállásom.

Ahogy írtad, ha mozgott tudomásul vettem, hogy jól van és kész.

Nem vártam mint a másik kettőt, csak beletörődtem hogy lesz.

Szülés után megkönnyebbültem, hogy jól van stb, de még mindig nem éreztem semmi különöset.

Két hónapos korában aztán először mosolygott tudatosan rám egy hatalmasat, csillogott a nagy szeme, fülig ért a szája, közben folyt a nyála, hadonászott a kis kezével.

Bennem valami átkattant akkor, magamhoz öleltem és sírtam. Azóta töretlen a szerelem.