A 10. hétben vagyok, és máris szr anyának érzem magam, mert a párommal elég komoly vitáink vannak, és volt hogy komolyan fontolgattam az abortuszt. Volt más is így ezzel?

Kérlek ne ítéljetek el azonnal, és bocsánat ha nem jó témát választottam.

Tehát, alapvetően örültünk a pozitív tesztnek, de amikor azt érzem hogy nem kellek a páromnak annyira el tudok bizonytalanodni.

És máris gyötör a lelkiismeretfurdalás

is, hogy szegény babára majd ha ránézek és eszembe jut...

Szednem kell hormont mert pár hete véreztem, ettől reggeltől estig fáradt vagyok, alig eszek, elég érzékeny is vagyok mostanában, családi problémákkal is küszködök szóval tény hogy nem vagyok formában, de egyáltalán nem érzem toleránsnak és rugalmasnak a párom. Folyton baja van velem hogy miért ezt csinálom, miértígy, miért nem a dolgommal foglalkozok, miért alszok stb.... és lassan az örületbe kerget. Nagyon értelmes ember és nagyon szeretem őt, de amikor nem jutunk közös nevezőre úgy tud beszélni egy problémáról mintha egy valamit pl ha elrontok akkor alapjában megrengetné az egész életünket. És ilyenkor igenis azt érzem hogy nem szeret, és ha én nem kellek neki ahogy vagyok akkor mégis mi lesz később?? mi lesz amikor ennél sokkal nagyobb problémákat kell megoldani együtt?

Nincs kedvem hallgatni 0-24 mit nem csinálok jól, egy szerető férjre vágyom aki mellettem van jóban rosszban, nem csak akkor ha tökéletes vagyok.

2x volt eddig ilyen vitánk amikor esembe jutott hogy talán mindenkinek jobb lenne ha elintézném az abortuszt, és véget vetnénk ennek az egésznek. Elöször ki is fakadtam neki hogy jo lenne elgondolkodna mit is szeretne, mert totál kimerült vagyok ígyis. És teljes tönkretesz azzal ha kritizál engem. A legutóbbi vitánk most volt. De már beszélni sincs kedvem vele se erről se semmiről. Borzasztó hogy ez a helyzet. Ami a legjobban fáj hogy ilyenkor úgy érzem a babára is teljesen semlegesen gondolok, és annyira tudom szegenyt sajnálni, hogy úgy érzem megszakad a szívem. Abortuszra képtelen lennék elmenni, főleg hogy anyagilag se lenne indokolt, hallottam a szívhagját is, és teljesen úgy tekintek rá az elejétől fogva hogy egy érző kis lélek egy mini testtel. Mégis ha eszembe jut, végső "megoldásnként" jut az eszembe.

A "normál" hétköznapon örülök neki, már várom hogy nőjjön, hogy mehessek vizsgálatra, hogy láthassam és annyira boldog tudok lenni, hogy egy apró csoda növekszik bennem. de amikor a párommal veszekedünk megfordul ez az egész, bele se szeretek gondolni hogy itt lesz egy gyerek, és mi lesz velünk. Feszült vagyok és aggódom hogy érzi a pici is...

És mással meg se tudom beszélni sajnos mert még korai terhesség.

1-2 jó szó is jól esne tőletek hogy lehet csak én fújom fel az egészet? Vagy egy ilyen kapcsolatot csak mégjobban tönkre fog tenni egy gyerek? Mert igazából ez az amitől félek... mert tudom hogy a párom szeretne gyereket, én is, de nagyon úgy tűnik hogy együtt nem működünk jól... jó lenne egy két sikersztorit hallanom. Most abban reménykeden hogy hátha a következő trimeszterben már én is visszatérek a régi önmaamhoz és jobb lesz minden.