Ti hogyan dolgoztatok fel, hogy elment a baba?

bár ėn szerencsės vagyok, ėn nem ėltem ât azt amit te, de ettől mėg ugy gondolom a kėthónap nem olyan hosszu idő.

apósod meg tapintatlan volt. kivėve ha nem tudta mi törtėnt

Ez mindenkinél más. Van, aki könnyebben, van, aki nehezebben viseli. Én hamar feldolgoztam. Kb. Egy hétig ki sem akartam kelni az ágyból, utáltam az egész világot, aztán felkeltem, elkezdtem dolgozni járni és ment tovább az élet.

Nálunk szerencsére a család nem hozza fel soha az esetet, még csak nem is hozzák szóba a babával kapcsolatos dolgokat, mert beszélni senkivel nem akarok róla. Én magamban elrendeztem, de nem szívesen tárgyalom ki másokkal. Még a saját szüleimmel sem.

Akivel meg akartam osztani, már rég megtettem, másoknak meg semmi köze hozzá.

Nem tudom, hogy apósod tud-e arról, hogy mi történt veled, de ha igen, akkor tapintatlan volt a kérdése két hónap után.

Biztosan nem akart rosszat, csak nagyon nem gondolta át.

Légy erős. Ha kell, beszélj róla akár szakemberrel. De ne ez határozza meg az életed. És ha valaki belegyalogol a magánszférádba és faggat róla, nyugodtan elküldheted melegebb éghajlatra. Senkivel nem kell beszélned róla, vagy akár a gyerekvállalásról, akivel nem akarsz!!!

Én középidőben vetéltem el ikerbabákat. Már mozogtak, tudtuk a nemük, megvoltak a neveik...

Ez 1,5 éve történt, és azóta már egy gyönyörű, csupa mosoly kislány anyukája lettem; de időnként még mindig rám tör a hiányuk, és azt hiszem, ez kitörölhetetlen marad. Csak együttélni lehet a történtekkel, elfogadni, és menni tovább.

Az, hogy időnként elszorul a szíved miatta, teljesen normális, hiszen a gyermekedet veszítetted el, nem egy tárgyat, ami pótolható...

Én kb. 1 hónappal ezelőtt vetéltem el. Az első egy hét pokoli volt. Sírva aludtam el, sírva ébredtem és napközben is többször rám törtek a sírógörcsök. Én ezeknek utat adtam, nem fojtottam el, ha sírnom kellett, akkor sírtam amíg 'jól esett'.

A bennem kavargó érzésekről nem tudtam beszélni eleinte és nem is akartam. A férjemnek is csak mostanában tudtam elmondani, hogy milyen érzéseket hozott ez felszínre bennem, mit és hogyan értékeltem át.

Az első pár napban a netet bújtam, próbáltam miérteket keresni. Miért történhetett ez? Mit csinálhattam vajon rosszul? Aztán jött egy kemény ön-hibáztatási szakasz, hogy az én hibám volt, így ver a sors, amiért nehezen szántam rá magam a gyerekvállalásra.

Amikor egyedül voltam otthon, akkor meggyújtottam egy gyertyát jelképesen és csak én egyedül elbúcsúztam a babámtól. Beszéltem hozzá, kimondtam mindent, ami eszembe jutott.

Mostanra már csillapodott a fájdalom, de persze nagyon sokat gondolok rá, próbálom a jó oldalát meglátni a történteknek. Csak előre nézek és bizakodom!

Sajnálom Kérdező, hogy neked is át kell élned ezt! Tudd, hogy nagyon sokan együttéreznek veled! Sírj, amennyit csak akarsz! Búcsúzz el Tőle! Aztán pedig csak előre nézz, bízz a jóban!