Valamelyikőtök a felhők közül, angyali bájjal, asszonyi türelemmel leszállna hozzám a földön kuporgó megtört férfiemberhez?

Na megkerestem a verset:

Babits Mihály: ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTT

Elzengett az őszi boros ének.

Megfülledt már hüse a pincének.

Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,

elomlik és puha sárrá rothad,

mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték

álnokul mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,

talán csak hogy csúfságát befödje.

Most oly fehér mint szobánkban este

fekhelyünk, ha készen vár megvetve,

puha dunnánk, makulátlan párnánk:

s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem

akaródzik lefeküdni szépen,

sétálnak az ágy tetején, ringva,

mig jó anyjuk egyszer meg nem unja

s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"

Óh jaj, meg kel halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

s mint unt homokját a homokóra,

hagyja gondját az ó év az újra.

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,

mint az őr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Bucsuizzel izgatnak a csókok.

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

Mire a madarak visszatérnek,

szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betüt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!

Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint a letört karóra a rózsák,

rémült szemem csókkal eltakarni...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Egyébként elege érdekes, hogy a kérdező is egy felülről érkező, leszálló vagy leboruló asszony -figurát vár. Szerintem ez egy álcázott anya figura. Mint amikor a kisgyerekhez lehajolt az anyukája, kb egy ugyanolyan közeledést láthatunk mindkét helyzetben. Sz@r dolog felnőni, főleg amikor elveszítjük a biztonság szeretet és gondoskodás örökös forrását, Anyát. Azt sosem lehet igazán kiheverni. Onnantól kezdve hogy felnő az ember, az élet nem más mint egy túl hosszú és túl fájdalmas haldoklás.

Nézd kérdező, én átérzem hogy rosszul érzed magad, de a legjobb szándékkal írom ezt:

Nem fogsz magadnak meg egy anyukát találni. Anya, aki beragyogja a napodat, aki puszival gyógyít, aki a világ közepe és akinek te is a világ közepe vagy: az egyszeri és megismételhetetlen. Egy romantikus kapcsolatban nem fogod ezt megkapni.

Megkaphatod az önzetlen támogatas időszakait, de nem a végtelenségig azt sem, és erre nem épülhet felnőtt kapcsolat. Én megértem hogy ez rohadt érzés. Mindenkinek az. De olyanra vágysz, amit nem kaphatsz meg, nem fordítjatjuk vissza az idő kerekét és nem lehetünk újra ovisok, akiket anya felvesz ha fáj valami.