Japán tanulás? Kinek, hogy megy? /ment?

9 éve tanulom, ebből 3 évet Magyarországon (nyelvtanfolyamon, majd magántanárral, 2.5 év után tettem le a JLPT level 3-at).

Azután ösztöndíjjal Japánba jöttem, ahol nyelviskolába jártam egy évig (minden hétköznap reggel 8-tól délig), az iskolán kívül homestay, szóval mióta kijöttem, japánon kívül nem használtam más nyelvet, és így 1 év alatt letettem a JLPT level 1-et (amikor én csináltam, még csak 1-4 volt, nem a mostani N1-N5 rendszer).

Azóta Japánban dolgozom és élek, ritkán jutok haza. A munkám során is csak japánul kommunikálok, folyékonyan beszélek és olvasok.

A nyelv maga nem nehéz, könnyű kiejtés, egyszerű nyelvtan, kevés kivétel. Ami nehéz, az az írás, illetve az udvariassági szerkezetek. Azért annyira nem gáz, mint amennyire mondják. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy csak Magyarországon tanulva egy bizonyos szint fölé nagyon nehéz fejlődni.

A kinti nyelviskola fényévekkel van felette minden otthoni nyelvkönyvnek és tanfolyamnak, és direkt a JLPT-re készít fel. Enélkül a JLPT N1 elég nehéz lehet. Nekem Kiss Sándorné Székely Ilona: Japán Nyelvtani Összefoglaló c. könyve volt meg, ami 450 oldal, de a kinti nyelvkönyvekben olyan nyelvtani szerkezetek jöttek elő, amik említést sem kaptak benne, de a JLPT-ben előjönnek.

Sok sikert hozzá :). Nagyon szép nyelv, én mindig szivesen tanultam, és most is imádom. És ha van lehetőséged, ösztöndíj, vagy bármi, amivel 1-2 évre kijöhetsz, azt nagyon ajánlom, mert óriási élmény.

Hosszú távon kint élni viszont nem olyan, mint ahogy elképzeli az ember. Nagyon sok megalkuvást igényel, be kell illeszkedni az itteni életritmusba és munkamorálba. És ez nem olyan, mint Anglia vagy Svédország, hogy minden karácsonykor, húsvétkor, hosszú hétvégén hazaruccanhatsz. Én másfél évente egyszer jutok haza 4-5 napra. Az otthoni családommal szinte csak a neten érintkezem. Ha nem vagy egy magányos farkas alkat, akkor ez eléggé megviseli az embert.

Ki kell alakítani egy itteni baráti kört, vagy családot, ami a kultúrális különbségekkel nem mindig könnyű.

És Japán maga sem olyan, mint ahogy a prospektusok bemutatják. A szép épületek, szentélyek, csillogó felhőkarcolók persze megvannak, de az nem az átlag városkép. Az átlag, amit nap mint nap sok helyen látsz, a szűk poros utcák, egymást érő szürke dobozházak, útszélen felhalmozott szemeteszsákok és piszkos, lebetonozott medrű folyócskák. Nekem a magyarországi kisvárosi utcakép az ami nagyon hiányzik.

Igen, vannak, de a megszokott lepukkant, és a szokatlan lepukkant valahogy máshogy hat az ember lelkére hosszú távon :P.

Sokan írják itt más kérdésre válaszokban, hogy a japánok "előítéletesek" a külföldiekkel, de soha senki sem magyarázza meg mit ért ez alatt. Én semmilyen negatív előítéletet nem tapasztaltam fehér emberként.

Persze rögtön látják, hogy külföldi vagyok. Van hogy bámulnak a vonaton (ahol sok a turista, ott nem, mert ott megszokták). Van, hogy elmegyek valaki mellett a munkahelyen és hallom, hogy odaszól a társának, hogy "gaijin-san ga iru" (Ott egy külföldi). Ezeket én nem tartom előítéletnek, láttak valami furcsát, meglepődtek, ennyi. Nincs benne semmi rosszindulat.

Aztán van, hogy látja a bolti eladó, hogy közeledek, és menekül, kerül engem. Ez azért van, mert azt hiszi, nem tudok japánul, és fél, hogy angolul kellene beszélnie. Amikor megszólalok japánul, nagyon megkönnyebbülnek, és nagyon segítőkészek. Én ezt sem tartom előítéletnek.

Aztán van néhány fura tévképzetük a külföldiekről. Például, hogy a külföldiek cipőt viselnek a lakásban, meg hogy külföldön illik trombitálva orrot fújni, meg hasonlók. Ez az amerikai filmek és sorozatok hatása (ahol ha megnézed, mindenki edzőcipőt visel a nappaliban, és ha egy filmben valaki orrot fúj, akkor az ironikusan van ábrázolva, de ez a japánoknak nem jön át). Én ezt sem tartom előítéletnek, inkább félreinformáltság. Néha rákérdeznek, elmagyarázom, és kész. Nyilván sok hasonló van az európaiak fejében a japánokkal kapcsolatban (például hogy "a japánok nem mutatják ki az érzelmeiket" meg hasonlók).

Igazán olyasmit amit előítéletnek nevezhetnék tényleg nem tapasztaltam, inkább mindenki nagyra értékeli, hogy tudok japánul, és emiatt okos embernek tart. Koreaiakkal és kínaiakkal szemben láttam viszont durva előítéletes megnyilvánulást (például idős japán nő teljesen ok nélkül beszólt koreai ismerősömnek az utcán). Tőlük elvárják, hogy tudjanak japánul ha japánban élnek, és néha nagyon lekezelőek velük, ha rosszul beszélnek japánul.

Sziasztok! Én is nagy Japán fan vagyok, mondjuk azért nem annyira mint ti. Nekem is lenne egy-két kérdésem, elsősorban a válaszolóhoz, de persze a kérdező válasza is érdekel. 1/Milyen neműek vagytok (ez a kérdés nem olyan fontos, csak a kíváncsiság kedvéért teszem fel és a tippem az, hogy lányok/nők mert azok szoktak ennyire lelkesedni a nyelvtanuláshoz) ?, 2/Mióta szeretitek Japánt és először mi fogott meg titeket benne? Egyenlőre ennyi. A többit később teszem fel. Természetesen ha nem akartok akkor nem kell válaszolnotok. De ha mégis azt köszönöm szépen.

17/F

Szia. Az 1, 3, 5 válaszoló vagyok.

Igen, lány vagyok (vagyis mondjunk inkább nőt, mert már 30 felett vagyok). Igazából Japán sosem érdekelt különösebben, hanem amint mondod, a nyelvtanulás igen. A japán nyelvet is azért választottam, mert vonzott a különlegessége, főleg a kanjik. Amikor elkezdtem tanulni, még meg voltam győződve arról, hogy soha nem lesz lehetőségem Japánba jutni. Inkább csak a magam örömére akartam japánul tudni, hogy például cikkeket olvashassak japán weboldalakon. Animék stb. sem érdekelt.

Aztán a japán nyelvtanulás hozta magával a j-popot meg az animét, amiből megkedveltem ezt-azt, de nem lettem őrült rajongó :). És végül a japán tanárom hozta nekem az ösztöndíjkiírást, ami az én végzettségemmel rendelkező embereknek szólt, és amivel végül Japánba jutottam. A végzettségemnek amúgy semmi direkt kapcsolódása nincs Japánhoz, vagy az idegennyelvekhez.

#7

Most pedig arra lennék kíváncsi, hogy a japánok tényleg olyan perverzek mint ahogy mondják, és ha igen akkor miben nyilvánul meg?