Szerintetek igazi a barátság, ha nem fedjük fel egymásnak a lelki gyengeségeinket? Ez elvárt dolog egy igaz barátságban?

Tele vagyok félelmekkel, szorongásokkal, pszichológusokhoz járok, néha kisebb kárt teszek magamban, semmi életkedvem és sokszor az öngyilkosság jár az eszemben. Annak a kevés barátomnak, aki van, igyekszem semmit nem felfedni ebből. Számukra mindig ugyanazt a vidám, jópofa, vicceskedő arcot mutatom, ha nagy ritkán utalok is a problémáimra, szándékosan lekicsinyítve, jelentéktelenítve teszem. Eljátszom a kemény gyereket, aki megbirkózik a dolgaival, és természetesen ugyanolyan normális, mint bárki más, miközben fél napokat heverek az ágyban, azon tűnődve, hogy miért élek még mindig.

Másfelől viszont úgy érzem, ha ezt mind elmondanám, odalenne minden tekintélyem, és olyan lennék, mint egy vinnyogó hülyegyerek, aki másokra akaszkodik, akik talán nem is kíváncsiak rá, mert megvannak a maga problémái. Így viszont úgy érzem, elég felületes a barátságunk, meg a beszédtémáink, hisze sose terelem arra a szót, ami foglalkoztat, mert azzal egyben a gyengeségemet is felfedném. Nem merem megmutatni, mennyire sérülékeny vagyok.

Jól teszem?

(fiúk vagyunk)