Idegennyelvi környezetben mennyire és mikor kezdjük az anyanyelvünk elfelejteni?

Nem felejtik el soha, esetleg a szokincsuk szukult. Viszont nem hasznalnak orult uj magyar-kitekeredett szakavat sem. A kulfoldi szavakat eredeti formajaban ejtik ki, nem mint pl. magyar diskont, hanem discount, stb.

A legh..yebb kifejezest amit mostanaban hallottam magyaroktol, sot Orbantol:

"Beleszerelmesedett". Na mi kulfoldiek jot rohogtunk, ilyen magyar szo nincs is.

nekem olyan is volt már, szintén amikor sokat voltam kint (magyarul zéró amit beszéltem)és hazajöttem, hogy amikor álmomból ébresztenek fel és kérdeznek, pl amikor a barátom hajnalok hajnalán ment dolgozni, idegen nyelven kértem arra, hogy zárja be az ajtót, szóval félálomban még azt sem tudtam hol vagyok. meg mondta amikor álmomban beszélek, az sem magyar.

de pár nap itthon és ez megszűnik.

A magyarban lévő kötetlen szórend is egy idő után összezavarja az embert. Elmondja mit akar, vagyis elmondja a szavakat egymás után amik a mondatban szerepelnek, de nagyon h*ly3 sorrendben.

Velem is van ilyen, miután kimondtam, utána érzem, hogy nagyon magyartalan volt.

Érdekes a téma, nagyon sajnálom, hogy csak most bukkantam rá. Eszembe jutott nekem is néhány dolog.

1. Egyetértek az előttem szólókkal, teljesen nem felejthetjük el anyanyelvünket, ha egyszer megtanultuk becsülettel. Egy magyar nyelvterületen élő személynek jó esetben úgy 5000 szavas aktív szókincse van, de a passzív ennek kb. duplája. Ezzel egy szöveget lényegében teljesen megért. Na mármost, tegyük fel, hogy kikerül idegen nyelvű környezetbe, az aktív szókincse fog szépen lassan leromlani, de ettől függetlenül még nagyon sok ideig (élete végéig?) ezek a szavak passzívan megmaradnak, a beszédet, írott anyagot meg fogja tudni érteni. Hosszú idő elteltével, ha tényleg nagyon kicsi kapcsolata marad az anyanyelvével (házastársa már pl. nem magyar, munkája során soha nem kerül kapcsolatba ezzel a nyelvvel, esetleg 1-2 barátja van csupán, akikkel néha találkozhat és beszélgethet), csak egy nagyon alapvető szókincse marad aktívan. Ez még mindig elég, hogy megértesse magát, a baj nem is itt van szerintem, hanem a lelkületi hátterében az egésznek, nevezetesen hogy fél megszólalni anyanyelvén, tudja, hogy angolul vagy németül vagy akármi más nyelven sokkal jobban ki tudja fejezni magát, tudja, hogy erős akcentusa van, tudja, hogy sokat felejtett, és fél, némiképp jogosan, pl. itthoni családtagjainak reakciójától. Ezeknél az embereknél már súlyos identitásvesztés is van, legalábbis ismerek ilyen embereket, s még többről hallottam. Ha a befogadó országhoz nagyon sok kellemes emlék fűzi, elkezdi lebontani, nem feltétlenül tudatosan, a nemzetéhez, nyelvéhez, kultúrájához kapcsolódó érzelmi kötelékeket (persze ez egyénfüggő!). Egyébként nagyon hasonló helyzet játszódik le egy olyan határon túli területen, amely még valamikor az 1940-50-es évek előtt szórványvidéknek számított, most már viszont ebbe a kategóriába se sorolható, mert egyszerűen kiveszett a magyar kultúra. (De mondhatnám a Szepességet, meg általánosan a észak-szlovákiai nagyvárosokat is.) Dél-Erdély tele van olyan falvakkal, ahol a századfordulón még népes, 20-30%-os magyar lakosság élt, mára pedig jó esetben 2-3 idős magyar maradt. Sajnos interneten nem nagyon vannak erről anyagok, de ezeknek az embereknek a beszédén és nyelvhez való hozzáállásán is megfigyelhető ugyanaz a folyamat, mely egy átlag magyar emberrel is megtörténne, ha fogná magát, egymaga kimenne idegen országba, és évtizedeken át minimális kapcsolata lenne anyanyelvével.

2. Az anyanyelvromláshoz nem kell feltétlenül külföldre menni. Nekem például volt pár gimnáziumi osztálytársam, akik egy-egy nyelvre nagyon erőteljesen ráálltak (angol vagy német), szorgalomból és elhivatottságból, többnyire ezen nyelvű országban is képzelték el a jövőjüket (volt aki azóta ki is ment), ugyanakkor a magyar nyelvre külön hangsúlyt, érthető módon, nem helyeztek. Érdekes módon meg lehetett figyelni ezt a magyar beszédükön, dacára anyanyelvi környezetüknek. Másik osztálytárs esete épp az ellenkező példa: ő nagyon magyaros beállítottságú volt, s emellett tanult nagy odaadással angolul, nála semmi probléma nem volt, továbbra is ugyanolyan választékosan tudta kifejezni magát. Előbbi személyeknél viszont előfordult, hogy olykor nehézkesen beszélnek, hogy át kell fogalmazzák a mondatot, avagy hogy a gondolat a mondat közepén hirtelen megszakad, aztán egy zavart „na mindegy…”-gyel végződik. Nyilván ezek extrém esetek, de sajnos megesik. S gondolom, ebben közrejátszik az is, hogy a magyar oktatás – szerintem – nem igazán az anyanyelv megbecsülésére neveli a diákságot. Hosszútávon nem használ, ha valakit fiatalon folyamatosan azzal traktálnak, hogy névszói állítmány meg tekintélyhatározó, kisfiam/kislányom, ez igenis fontos… Nem mondom, hogy kimenvén Angliába és összefüggésbe hozván a magyar nyelvet az egykori szenvedésekkel teli nyelvtanórákkal, meg fogja utálni anyanyelvét, de könnyen meglehet, hogy a mentalitásban már történik egy olyan törés, amely szintén sok száz szép magyar szó elvesztéséhez fog vezetni, amint külföldre kerül huzamosabb időre…