Kínai, koreai és japán: melyik a legnehezebb?

A kínait hosszú távon hihetetlenül fáradságos megtanulni. A szótárazás, a jelek/jelentések megjegyzése hihetetlenül fárasztó. A kiejtés méginkább.

A koreai, japán - kínaival ellentétben, és magyarhoz hasonlóan - ragozó nyelv. Mindkét nyelv tele van kínai eredetű szavakkal, ezért a japán máig használja a kínai írásjeleket (+ a saját hiragana, katana szótagírásával), hogy a homofón szavakat egymástól megkülönböztesse (a koreai is használta az írásában a 90-es évekig a hangül mellett, most már csak zárójelbe szokták a homofón szavak esetén megkülönböztetés végett).

De azok is igen egzotikusan nehezek, ne aggódj, csak más tekintetben. :-) A japánnak a legegyszerűbb a kiejtése.

Szia/Sziasztok,

tanultam kínait (6 év), japánt (kb. 2 évig), vietnamit (kb. 1 évet összesen, csak ha "rám jön"), mindegyik nyelv nehéz a maga módján.

Kínai: nehéz a kiejtés és nem csak a mindenki által emlegetett "zenei" hangsúlyok, hanem a beszédhangok miatt is: a (mandarin) kínai nyelvben több olyan mással- és magánhangzó is van, amit nem találsz meg a magyar nyelvben, ezek pontos képzése és megkülönböztetése elengedhetetlen.

A kínai nyelv esetében, ha ezek egy minimális szinten nem mennek, egyszerűen nem fogják megérteni, amit mondasz, a nagyon nagy számú azonos kiejtésű (homofon) szó csak nehezíti a helyzetet. A fonetikai rendszer elsajátítása egyéntől függő, nincs rá tuti módszer, rengeteget kell gyakorolni és figyelni a különbségekre. A nyelvtan ezzel szemben viszonylag egyszerű és minimális, de itt is akadnak nehezen elsajátítható dolgok, amikkel kezdő nyelvtanulók meg szoktak szenvedni, pl. a le () szabályos használata, partikulák. A kínai nyelv igazi nehézsége azonban a szókincs elsajátítása: Nem kell túl magasra tenned a mércét ahhoz, hogy évekig tanulhass kb. akkora szókincset, amivel minden témában folyékonyan, választékosan ki tudod fejezni magad. Az elterjedt közhiedelem az, hogy kb. "3000 írásjegy és el tudod olvasni az újságot". Ez féligazság, az írásjegyeket nem lehet kilóra mérni, mert vannak olyanok, amelyeknek többféle, eltérő jelentése van, más írásjegyeknek, többféle kiejtése van, esetleg nyelvtani szerepet tölt be, szóval nem "darab-darab". Vannak nehezen körül írható írásjegyek, amelyeknek egyedül nagyon absztrakt jelentése van, csak szóösszetételekből derül ki a konkrét értelme. A mandarin kínai nyelvben a legtöbb szó 2 írásjegyből áll, amelyek jelentését néha nem is lehet kitalálni az írásjegyek jelentéséből. Eléggé zavaró módon vannak azonos hangzású és részben azonos alakú (és néha még hasonló jelentésű) írásjegyek is, amelyek megnehezítik a szókincsfejlesztést. Kezdő-középhaladó szintre nem túl nehéz eljutni, ha a kiejtés tényleg megy, de ezzel sem tolmácsolni, sem Kínában túlélni nem nagyon fogsz, a helyiek rengeteg féle akcentussal beszélik a mandarint (és ezek mellett vannak "nyelvjárások"). A kínait kontextus, gyakorlás és szorgalom nélkül nem lehet érteni, megtanulni.

Japán: ezzel kapcsolatban nem tudok sokat mondani, tanultam kb. 2-3 évig, de nem túl szorgalmasan. Könnyű, könnyebb a kiejtése mint a kínaié. A hiragana/katakana fonetikus, de ez csak része a japán írásrendszernek, kínai írásjegyek ismerete nélkül lehetetlen boldogulni. A nyelvtan nehéz, ragozó nyelv, a mellékneveknek kétféle ragozási csoportja van, az igéknek is többféle. Ami szerintem nehéz, az az, hogy a japánnak többféle regisztere van, vagyis a helyzettől és a beszédpartnertől függően más-más szavakat használnak ugyanarra a dologra vagy cselekvésre. Mivel kínai írásjegyeket használnak, ezért a szókincsfejlesztés jórészt ugyanolyan nehéz, mint a kínaiban, ha nem éppen nehezebb, a japánban a kínai jegyek szinte mindig többféle olvasata van, szóval van mit tanulni.

Vietnami: ezt a nyelvet hobbiból tanultam, vietnamiak között, valamennyire el is boldogulok vele, bár passzív az ismeretem, mivel régóta nem használtam. A kiejtését csak nagyon-nagyon sok gyakorlás után lehet tökéletesen megtanulni, amit nem lehet átugrani, jó kiejtés nélkül a vietnamit nem lehet megérteni, beszélni, alapvetően két nagy nyelvjárása van a vietnaminak, az északi és a déli. A délit nehéz érteni, mert a szótagvégeket másképp ejtik, mint az északiak, de a szótagkezdő mássalhangzók között is vannak fura eltérések. A magánhangzók: 2-féle

'e', 2-féle 'o', 2-féle 'á', van egy nagyon fura 'ö' és egy 'ü'-szerű hang is, többféle kettős-/hármashangzó. Ha még ez nem elég, akkor 6-féle hangsúly, amiket gyors beszédben tényleg csak akkor tudsz megérteni, ha már nagyon jó szókincsed és rengeteg gyakorlatod van benne. A szókincs jórészt kínai eredetű vagyis akadnak teljesen azonos hangzású, de eltérő jelentésű szavak. A nyelvtan az egyetlen dolog, ami viszonylag nem nehéz.

Indonéz: komolyan még nem foglalkoztam vele, bár ismerek kb. 300 szót, amivel jól elboldogulok egyszerűbb szövegekben, a kiejtése egyszerű, latin írású, akadnak jövevényszavak, bár ezek egy része szanszkrit, arab, stb. eredetű csak kisebb része holland, angol vagy spanyol/portugál. Az (hivatalos) indonéz sokkal könnyebb, mint a kínai, japán vagy a vietnami. A probléma az, hogy a hivatalos nyelvet nem sokan beszélik a hétköznapokban, mindenki szlenget és nyelvjárásokat beszél (pl. a jávait).

Thai: többféle hangsúly, fura írásrendszer, indiai és kínai eredetű szavak. A thainak, a japánhoz hasonlóan többféle regisztere van, hivatalos, köznyelvi, királyi, stb. Ezekről nem tudok sokat, a Wikipédiában elég részletesen le van írva.