A káromkodás hozzátartozik a magyar nyelv szépségéhez, mégis sok helyen nem toleráljak. Miért?

Drágám, a káromkodás nem szép dolog. Ha belegondolnál, akkor inkább szégyellned kellene:

1. Istent szidalmazni bűn, különösen mások füle hallatára.

2. A természetes kiválasztás és az anyagcsere termékeit nem biztos,hogy a szádba vennéd. A kutya megeszi a kakit. Te követnéd a példáját?

3. Nemi szerveink sok örömet (és közvetve, sok bánatot is) okoznak. De ugye nem mutogatod őket idegeneknek? Ugyanilyen őket olyan környezetben emlegetni, amilyenbe nem illenek.

Nem illik ezzel mindenki tisztában van. A kérdező is.

Nem kell ezért szapulni.

Volt egy irodalom tanárom, akinek a hobbija is az irodalom volt. Bele ásta magát rendesen. Hozott verseket kevesebb költőktől is, ahol bizony előfordult a káromkodás, mintegy nyomatékosítva a bánatot, az örömöt vagy egyéb lelki állapotot. Ezen az analógián kiindulva nekem sem tiszta, hogy egy-egy helyenként elejtett káromkodás miért vált ki sokakból rosszallást. De nyilván türtőzteti magát az ember, hisz ezt tanultuk.

Neked tetszene, ha gorombább szóval elküldenek melegebb éghajlatra, vagy az édesanyádat szidják félreérthetetlen jelzőkkel?

Nekem nem, tehát igyekszem másnak is megadni azt, amit én elvárok.

Ha dühödben kicsúszik egy-egy káromkodás a szádon, az nem izgat senkit, mindenkivel előfordul.

Velem is, nem is ritkán. De mondjuk nem a nagyanyám előtt, ha lehet.

Sajnos nem a szépségéhez, hanem a csúnyaságához tartozik hozzá. Veheted úgy, mint egy szükséges rossz (mivel a rossz hangulatunkat is ki kell fejezni valahogy) - de semmiképpen sem érdemes ezt még fejleszteni vagy netán terjeszteni!

Kivéve a nagy írókat, költőket, akiknek a kezében ez is művészi eszköz lehet. De CSAK az övékében!