A 21. században megfordul a kocka?

Lehetetlen még csak egy városon belül is általános igazságot megállapítani ez ügyben. Nemhogy az egész világra vonatkozóan... 7 milliárdan vagyunk, rengetegféle kultúrával, sokféle temperamentummal, és neveltetéssel.

A másik: Írtad hogy a nőknek több dolguk van. De az igazság az, hogy mindenkinek annyi dolga van amennyit vállal.

A kliséket jobb ha elfelejted, mert nem működnek, sőt, gátolják a gondolkodást.

@19:12

Teljes mértékben osztom a véleményed!

Sulis táncest mindent megmagyaráz. Nem kellett volna ennek ekkora feneket keríteni. Az egy korosztályba tartozó lányok és fiúk soha nem illettek össze, illetve nagyon ritkán. A lányok mindig idősebb partnert kerestek, mert a velük egyidős fiúk tanultak, még az egzisztencia megteremtésének eleljén jártak, a lányoknak viszont nem volt már mit csinálniuk, hát egy idősebb korosztályból választottak, az addigra férivá ért srácok közül, akik persze le is tudták venni a lábukról a szédült lánykákat.

Másodsorban: teljes mértékben meg tudom érteni a fiúkat, hogy nem állnak be táncolni a vihogó-pletykáló lányok közé. Mernének csak felkérni bárkit is, mindjárt menne a pletyka, a susmus. Nincs már olyan tánckultúránk, mint régen volt, amikor a bálok, mulatságok megszokottak voltak, és rendszeresen rendezték őket, bár ott is volt egy kis ismerkedési szándék. Miért is lennének rá felkészülve? Másodsorban: a lányok sem biztos, hogy leadták a megfelelő jeleket. Ha csoportba tömörülve egymással beszélgetve állnak és próbálnak minnél lazábbnak, menőbbnek, hidegebbnek tűnni, akkor senki nem fogja felkérni őket, míg ha szemeznek valakivel, vagy rámosolyognak egy fiúra, vagy intenek neki, a hatás nem marad el.

Még annyit, hogy az iskolában teljesen random kerülnek össze emberek, egy korosztály, talán hasonló anyagi helyzet, de ez még nem feltételez szimpátiát.

Erős, kezdeményező, és háttérből irányító nők mindig is voltak, ahogy olyanok is, akik maximálisan kimerítették a kapcsolaton belüli erőszak minden formáját, testi és lelki fomrában is, mint ütögetés, vagy érzelm izsarolás. A hiba megint csak az általánosítás. Mert gyenge nők is vannak. Egyáltalán össze sem lehet hasonlítani a nőket, annyi véglet van.

Egy sulis táncest résztvevője egyébként nem tudom miért háborodik fel, hol érzi megsebezve magát női öntudatában, mikor még igazán nővé sem érett, a fiúk is gyerekek e viselekdés alapján, miért ne lennének azok a lányok? A kapcsolatok különbözőek, de még abban a korban vagytok, amikor az első csókok és együttlétek történnek, ilyenkor még mindenki tartózkodóbb kicsit. Így egyáltalán semmi okod általánosítani a felnőtt lét dolgaira. Hogy a lányok merészebbek és többet akarnak, ezért kezdeményeznek? Más korban talán szégyen lett volna. Egyébként mindkét nem képviselői között akadnak nehézkesebb és könnyedebb emberkék. De ügyesen provokáltad a feministás, egymást szidós vitát.

Az is kérdés, hogy mit vársz el a férfitól. Gyenge nőnek akarod magad mellette érezni, és egy apa-figurát keresel, aki megvéd, aki kezdeményez, aki uralkodik rajtad? Egyik véglet. Vagy valakit, akit irányíthatsz, aki legyezgeti a hiúságod, akin könnyű uralkodni? Másik véglet?

De nem, neked leginkább az álompasi kell. Aki erős és kezdeményező, mégis gyengéd és szenzitív. Romantikus regények és filmek által közvetített hamis kép, amit sosem kaphatsz meg.

Azt hiszem, kedves férfitársaik kissé félreértelmezték eme kérdést :)

Itt nem az egyenjogúságról, öntudatról meg ilyesmikről van szó, szerintem inkább arról, hogy a férfiakból néha szó szerint ki kell húzni, hogy tegyenek valamit. Legalábbis - engedtessék meg bevallani - én ezt tapasztaltam a saját példáimon.

Na meg rengeteg helyen olvasom ezt a problémát, újságokban, fórumokon, mindenhol: a pasik gyakran nem képesek határozottak lenni. Nem kezdeményeznek, nem vállalnak fel komolyabb kapcsolatot, noszogatni kell őket, hogy megkérjék a párjuk kezét, hogy feleségül vegyék őket, hogy végre gyermeket vállaljanak... mindig ez a halogatás.

Nem félreérteni, én nem a férfinemet szidom. Na meg gondolom régen ugyanez volt a helyzet, csak a nők 500 éve csendesen szenvedtek, mikor arra vártak, hogy álmaik férfija nyisson végre feléjük, ma legalább már nem szégyen és bűn, ha megadják a kezdőlökést.

Szóval, nem is lehet a 21.századra leszűkíteni ezt a dolgot, inkább általánosságban érdemes erről beszélni.

Értem én, hogy a visszautasítás megtépázza az önbizalmat, de akkor mi nők csak várjunk ölbe tett kézzel, amíg a férfiak összeszedik a bátorságot? Ha valakihez vonzódunk, nem könnyű dolog csak úgy várni és várni és várni, hátha egyszer végre kezdeményezni mer az illető...

Amúgy furcsa, hogy mi nők azt szeretjük, ha egy férfi határozott, mégis épp ez az, amit eleinte hiányolnunk kell belőlük ;)

Ugyan már, a nők mindig jönnek ezzel, hogy nekik kell kezdeményezni. Most gondolj már bele: valaki tetszik neked, aki mondjuk nem vesz észre először, mert nem tűnsz ki a tömegből, de a személyiséged pont az ő igényeit elégítenék ki. Te várhatsz az örökkévalóságig, lehet, hogy akkor sem vesz észre; most nem egyszerűbb, ha fogod magad, és odamész kezdeményezni? Rengeteg párkapcsolat úszhat el ezen a h*lye női teórián, hogy a férfi kezdeményezzen mindig.

Mellesleg egyenjogúság sosem lesz. A férfinak tökmindegy, hogy az asztalnál ülve telefonálgat, céget vezet, tanít, gyógyít, vagy szenet pakol a teherautóra. Míg egy nő nem pakolhat teherautóra, mert nem elég erős hozzá az izomzata. A nők akartak egyenjogúságot, mégis gyengébbek? Akkor ez hogy van?...

Van párkapcsolatom, és nem vagyok nőgyűlölő, csak érdekes a 21. századi női felfogás. Ha barátnőm sétálni akar a parkban, akkor rákérdez, hogy én akarok-e, nem pedig megvárja, hogy én mikor kérdezek rá.