Miért 'kell' eltűrni, hogy a felettünk lakó gyerek visítozva rohangáljon?
Valóban ez a hozzáállás a normális? Az ilyen helyzetbe került embereknek csak a néma tűrés jut?
Ahányszor ez a kérdés felvetődik egy fórumban, a válaszolók általában 2 nagy táborra oszlanak. Az egyik tábor elítéli az olyan szülőt, aki gyermekét hagyja úgymond szabadon garázdálkodni, és a nevelés hiányosságait firtatja. A másik tábor pedig azon az állásponton van, hogy a gyerek, az a gyerek, a szomszéd pedig vagy megszokja, vagy el lehet költözni. Gyanítom az egyik tábort nagyrészt a szenvedő szomszédok, a másikat pedig nagyrészt a felháborodott anyukák alkothatják.
Az én véleményem valahol a kettő között van. Nyilvánvaló, hogy egy társasházban áthallatszanak bizonyos zajok a szomszédoktól. Itt kell megemlítenem, hogy szerintem a legtermészetellenesebb dolgok egyike egy társasház, hiszen vadidegen embereket néhol alig 10 centiméteres falak választanak el egymástól, és olyan dolgokat tudunk meg egymásról, amiket, hogy finoman fogalmazzak, igazából nem akarnánk tudni. De ez egy másik téma. Szóval a lényeg, hogy persze, hogy vannak bizonyos zajok, főleg, ahol a hangszigetelés ötletét, mint felesleges sallangét, úgy vetették el a tervezők és a kivitelezők, mint Fazekas Róbert a diszkoszt. Tehát az sem elvárható, hogy valaki a nap 24 órájában teljesen csendben legyen, hiszen bizonyos tevékenységek zajjal járnak.
De azért az a vélemény is jelentősen túlzó, hogy akinek nem tetszik valami, az el is költözhet. Mintha az olyan egyszerű lenne. Úgy hiszem, hogy az emberek többsége nem jókedvében lakik társasházban, legalábbis én biztosan nem. Ha tehetném, én már most költöznék, de sajnos, ez nem így működik. Meg egyébként is, háborodjunk fel egy kicsit. Hogy jön ahhoz bárki is, hogy azt mondja; én csinálom, amit akarok, Te meg mehetsz amerre akarsz, ha nem tetszik.
De nézzük a tényeket. Adott egy anyuka (bár nem szívesen hívom így, mert a szüléstől még senki nem válik anyává, ahhoz egyéb tevékenységek és bizonyos jellemvonások is szükségeltetnek), a párja és a 3 éves gyerek, akik felettünk laknak. Anyuka eléggé túlsúlyos, úgyhogy az ő dübörgő lépteit már alapból 'élvezhetjük'. Emellett megromlott a viszonya élete párjával, ami abban nyilvánul meg, hogy torkaszakadtából kiabál vele, és szidja, mint a bokrot, általában a gyerek előtt, és olykor még toporzékol is hozzá (itt újra megemlíteném, hogy túlsúlyos). Hangulatától függően, a gyerekkel vagy mézes-mázos, vagy vele is üvölt, mint a fába szorult féreg. Ezeken felül jött, kb. 1 évvel ezelőtt, az a probléma, hogy a gyerek visítozik és rohangászik, kedve szerint, és nem pár percig, néha napján, hanem minden este, menetrend szerint, 18-21 között . Persze, megértem én, hogy pocsék az életük, a 2 szülő utálja egymást, kevés a pénz is, és ugye, anyukának a mozgás sem egyszerű, úgyhogy persze, hogy nincs már ereje a gyerekkel törődni. Megértem ,de elítélem.
De meddig tartson a toleranciánk egy kvázi vadidegen család felé? Tény, hogy gyereket vállalni mindenkinek joga van. Tény, hogy a pocsék hangszigetelésől nem ők tehetnek. De az sem normális, hogy valaki üljön, mint egy zsák krumpli, miközben a gyereke ott tombol, tőle 1 méterre. És nem egy síró csecsemőről van szó, hanem egy 3 évesről, akit már bőven lehetne nevelni. Hiszen olyan szülőket is látni, akik rászólnak gyerekeikre, és nem azért, mert túl szigorúak, hanem, mert tudják, hogy a saját gyerekeikért ők a felelősek. És a gyerek gyerekléte nem lehet kifogás mindenre.
Mi ebben az esetben a normális gondolkodás/viselkedés? Tűrni kell, mert ők gyereket akartak, de törődni már nem tudnak/akarnak vele? Vagy lehet szólni? De mit mondhat az ember egy olyannak, akinek önmagától az nem jut eszébe, hogy ne hagyja rohangálni a gyereket a lakásban, mert 'esetleg' zavarja vele az alsó szomszédot? Nekünk nincs jogunk egy kis csendhez, nyugalomhoz?
Egyébként mi soha nem tartunk bulit (mert szerintünk társasházban aljasság összejöveteleket tartani, meg lehet oldani másként is a szórakozást), a zenét, a tv-t is legtöbbször fejhallgatóval hallgatjuk, puha talpú papucsban járunk..., szóval így különösen idegesítő az egész. Mindent megteszünk, hogy ne legyünk mások terhére, aztán ideköltözik egy ilyen ember, és ellehetetlenítheti az életünket, mert figyelmetlen, vagy mert neki gyereke van? Mi lenne, ha én meg minden nap barkácsolni szeretnék? Megtehetném, talán kedvem is lenne hozzá, de nem teszem, mert egy társasházban nem tehet az ember kedve szerint bármit, bármikor!
Kíváncsi vagyok a véleményetekre kedves leendő válaszolók! De arra szeretném megkérni az arra hajlamosakat, hogy a dühtől fröcsögő, trágár stílust mellőzzék! Köszönöm!
válasza:> Tűrni kell, mert ők gyereket akartak, de törődni
> már nem tudnak/akarnak vele? Vagy lehet szólni?
Nyugodtan lehet szólni. Bízzunk benne, hogy működik a szép szó.
Ha nem, akkor jöhet egy kis nevelés.
Ajánlott olvasmány:
válasza:Köszönöm Önnek is a választ, kedves 23:34-es. Azt hiszem rátapintott a lényegre, talán ez egy másik világ, más emberekkel, akik javarészt fel sem fogják tetteik súlyát, önmagukkal sincsenek tisztában, nem hogy még más emberek érzéseivel, igényeivel törődjenek. De ugyanakkor azt hiszem, a probléma mégis örök, hiszen már Hésziodosz is megmondta: "Átok a rossz szomszéd, a derék szomszéd pedig áldás." Pedig ő jóval előttünk élt, de ezek szerint ez már akkor probléma volt, még akkor is, ha ő valószínűleg nem a falszomszédjára célzott.
Az a baj, hogy általánosságban elmondható, hogy modortalanok és figyelmetlenek az emberek, csak persze egy szomszéd esetében kiélezettebb a dolog, hiszen ő/ők mindig ott vannak, nincs előlük menekvés.
Anyukámtól kérdezem mindig, hogy az emberek mindig ilyenek voltak? Szerinte igen. Azt hiszem igaza van, mindig ilyenek voltak, csak pár évtizeddel ezelőtt legalább még némi alapvető illem és udvariasság is szorult beléjük, ami mára a főként agymosó, népbutító média, a felpörgött életritmus és az olykor lehetetlen elvárások hatására kiveszett belőlük.
Nem az ember maga változott, csak az elvárások, ami engem nagyon elszomorít. De sajnos az én véleményem mit sem számít. Mindenesetre köszönöm kedves szavait. Ha egy ilyen emberrel van alkalmam találkozni, mint Ön, az mindig reménnyel tölt el. Ha csak egy valaki is akad, aki megérti az embert, máris jobb az élet. De azért szeretném hinni, hogy sok jó és figyelmes ember van még.
válasza: válasza:Pont az 1-4 éves korosztály az, amelyiket nagyon nehéz teljesen csendben tartani. Ha teljesen zajmentes életet próbáltunk volna élni, akkor a gyereket leragasztott szájjal, összekötött kézzel-lábbal kellett volna tartani.
Viszont az se normális, hogy sok szülő képtelen rászólni a gyerekre. Amikor az enyémek voltak ekkorák, akkor este 8 után szigorúan tilos volt szaladgálni (mondjuk napközben sem szerettem és engedtem, mert elcsúszhattak, de megakadályozhatatlan volt, hogy néha ne pattanjanak fel és szaladjanak át a másik szobába a játékért, vagy ne essen le valami).
Úgy 5 éves koruk után viszont teljesen átlagos, csendes szomszédok lettünk, persze ehhez kellett az is, hogy előtte megtanulják, hogy nem kell állandóan üvölteni mint a vadszamarak és trappolni mint egy vandál horda. Időnként jönnek hozzánk vendég gyerekek, azt még értem hogy az nem csendes amelyik családi házas környezetből jön, de múltkor az egyik szintén lakótelepi lakásból való vendéggyerekre ötször szóltam rá, hogy ott állunk mellette, vegyen vissza a hangerőből mert úgyis hallom amit mond és ha leül a játékokhoz akkor nem kell térdre zuhanni hogy zengjen a ház. Próbálkoztam párszor, de látszott rajta, hogy a büdös életben senki nem szólt rá, hogy fogja már vissza magát, egyszerűen nem értette hogyan kell csendesebbnek lenni.
Amúgy pont ezért nem hívok már át hozzánk egyes családokat, pedig anyukával amúgy szívesen cseverésznék, (van akivel lehet miközben a gyerekeink békésen elbabáznak), de sajnos a gyerekeik képtelenek az üvöltés nélküli kommunikációra és a kisvonattal is csak úgy tudnak játszani, ha ütemesen verik a parkettához.
válasza:Teljesen igaza van, ami a jogokat és a kötelezettségeket illeti. Minden médiumból az sugárzik, hogy mindenki egyenrangú és mindenkinek jogai vannak. De valahogy ennyiben ki is merül a dolog, amit nem értek. Nem értem, hogy miként lehetnénk mind egyenrangúak, főleg úgy, hogy némelyek, nem is titkoltan, mások fölé helyezik magukat. Hogy lehet, hogy mindenkinek joga van ehhez meg ahhoz, de kötelezettsége semmi? És a legnagyobb baj ezzel a hozzáállással, hogy főleg az arra méltatlanok tülekednek az első sorban, ha a jogaikról vagy kiváltságaikról van szó, az ő hangjuk a leghangosabb.
Abban is igaza van, hogy manapság a gyerekeket igen furcsán kezeli a társadalom. Nagy szó lett a gyerekszülés, ami pedig az egyik legtermészetesebb élettani folyamat. Piedesztálra emelik a terhes a nőket és a gyerekeket. Vagy legalábbis úgy tesznek, mert véleményem szerint a kedves és elismerő szavak nagy része puszta képmutatás. Nyilvánvaló, hogy nehezebb egy terhes nőnek az élet, de ez a természetes. Persze, hogy nagy munka eltartani egy gyereket és tisztességgel felnevelni, de ez is természetes. Én abban látom a gondot, hogy sok szülő elvárja, hogy megkülönböztetett módon bánjanak vele, csak azért, mert szülő. Arra nem gondolnak, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb.
Sok szülő elkényezteti gyermekét ilyen-olyan okból, a gyerek pedig abban a hiszemben nő fel, hogy neki mindent lehet. De ott van a másik véglet is, ahol a szülő nem azért hagyja egy-szem magzatát 'garázdálkodni', mert annyira odáig van érte, hanem mert annyira nem törődik vele. A végeredmény pedig hasonló lesz.
Nagymamám sokat beszélt az ő apukájáról, és azt is elmesélte, hogy ő bizony magázta a saját apját. Ez ma már elképzelhetetlen. És bár én pl. úgy nőttem fel, hogy nálunk, én, mint gyerek voltam az első, de emellett elvárások is voltak. Nekem nem volt szabad rohangálnom, hangoskodnom, kérdés nélkül szólnom, hozzányúlnom a máséhoz... Igaz, hogy nekem ez eszembe sem jutott. A jó tanulás, a jó viselkedés alap elvárás volt, nem kaptam érte jutalmat. Tudtam, hogy, ha 'rossz' vagyok, azzal szégyent hozok a szüleimre, és ezt nem akartam.
Az egészben csak az az érdekes, hogy ez a bizonyos felettünk lakó anyuka és a párja velem egyidősek. Nekik vajon mit tanítottak a szüleik, ha így viselkednek?
Kedves 6.! Én is amondó vagyok, hogy természetes, hogy egy gyerek, főleg ilyen kis korban, több zajt kelt, mint egy felnőtt. Ez idáig rendben van és természetesen nem a gyerek hibája, hogy ilyen mértékben zavar minket. A gyerek azt teszi, amit mondanak neki (jó esetben), és azt tudja, amit tanítanak neki. Úgy különösen nehéz elviselni nap nap után az órákig tartó dübörgést, hogy tudjuk, hogy mivel nem nevelik, ez csak egyre rosszabb lehet. Ha legalább tudnánk, hogy felelősségteljes szülei vannak, akik próbálnak embert faragni belőle, mindjárt könnyebb lenne elviselni. De így olyan rémképek törnek rám, amit Ön is említett (neveletlen 9 éves-kis vonat-parketta kombináció), hogy ez egyre rosszabb lesz, főleg, ha már rendesen tud majd beszélni és igazi önálló akarata lesz annak a gyereknek. Nem szeretném számolni a napokat a gyerek érettségijéig, hátha utána elköltözik. Igazából nem a pillanatnyi kellemetlenség a rossz, hanem a tudat, hogy ez még hosszú évekig így lesz. És persze az is rontja a helyzetet, hogy a gyerek nélkül is elég hangosak. Rosszabb ez, mintha börtönben lenne az ember, hiszen a saját lakás mindenki álma, és ha ezt teszi tönkre valaki, főleg egy idegen, minden ok nélkül, azt nehéz elviselni. Szívesen elköltöznék, ha tudnék, még a költözés kellemetlensége sem zavarna, mert én nyernék vele, de, sajnos, nem áll módunkban.
Bár olyan emberek laknának felettünk, mint Önök, kedves válaszolók, és bár olyan ember lakna minden ilyen szomszéd felett, mint ők maguk.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!