Az egyház hogyan viszonyul egy olyan emberhez aki 10 évig volt katona a jelen világ legpusztítóbb háborúiban?

Megbánod, meggyónod és ezután nem csinálsz ilyet, senki nem fog téged abajgatni emiatt, élheted a hitéleted ahogy bárki.

De szerintem neked az igazi problémád az, hogy a saját lábadra állj. Egyszerű volt a dolgod, mert amikor katonáskodtál megmondták mit kell csinálni, ha esetleg pap lennél szintén így lenne, nem kellene saját kútfőből meríteni, szerintem ezért vonz ez a pálya.

Sajnos a katonaság kiöli a gondolkozást az emberből és ezt csak akkor veszi észre amikor leszerel. Hány őrnagy meg alezredes ment nyugdíjba mostanában fiatalon, akiket ismertem. Több száz ember volt a kezük alatt, most meg a legjobb esetben raktárosok, biztonsági őrök, de van aki leveleket gereblyéz... Amíg szolgálnak azt hiszik, hogy valami irtó fontos kulcspozícióban vannak aztán kiderül, hogy amikor eljönnek minden meg van csinálva ugyanúgy, egyáltalán nem hiányoznak a gépezetből.

9 év után szereltem le és három év kellett amire kezdeni tudtam magammal valamit. Szerencsére nem késtem el, most már úgy élek mint a normális emberek, új szakmát tanultam. Most még nem késő, fiatal vagy, bármit meg tudsz csinálni.

Melyik háborúban voltál és mi volt ott a feladatod?

Én abszolút háborúellenes vagyok, de a dolgok nem csak feketék vagy fehérek. A katonaság feladata nem az embertelen gyilkolászás, ha valaki békefenntartóként, illetve mások védelméért küzd, az egyáltalán nem elítélendő. Ha csak gyilkol, mint a gép, vagy mondjuk börtönkínzásokban vesz részt, arra nagyon haragszom... de ezeket is meg lehet (meg kell!!!) bánni, és lehet utána új életet kezdeni! Sőt, valahol nagyon bátor dolog, ha valaki mer szakítani a múltjával és egy másabb, jobb ember lenni.

Egyébként teljesen normális, hogy ha 10 évig háborúban szolgáltál, akkor most, a civil életben nem találod a helyed. Még meg kell szoknod ezt az új helyzetet. Sokat segíthet ebben egy pszichológus, de akár egy pap is.

Szerintem ne menekülni akarj a lelkiismereted elől, hiszen a háborúkban sem tartom valószínűnek, hogy megfutamodtál volna az ellenség elől. Nem olyan fazonúnak tűnsz, akkor nem jutottál volna el az őrnagyi rangig. Jelenleg a saját lelkiismereted az ellenséged, azt kell legyőznöd. Szerintem inkább írd ki magadból, írj egy könyvet a háborúkról amikben részt vettél, írd le mindazt a szenvedést, kínt és gyötrelmet, amelyet láttál, tapasztaltál, amiken átmentél. Írd le azt is, hogy most, mindezen megpróbáltatásaid után hogyan érzed magad, milyen embernek látod magad, hogyan viszonyulsz a világhoz, amelyben élsz.

Ezzel véleményem szerint sokkal többre mégy, mintha megpróbálnál elbújni a lelkiismereted elől valamely vallási irányzat hitegetései mögé. Egyrészt segítesz azzal a világnak, hogy megmutatod, milyen is egy háború egy olyan ember szemszögéből, aki nem csak kívülről látta azt, vagy nem csak szenvedője volt annak, hanem aktív irányítója is. Másrészt ha jól sikerül a könyv, akkor sok pénzt hozhat a konyhára, amivel segíteni tudsz jelenleg háborúzó embertársaidnak a szenvedéseik, nélkülözéseik enyhítésében. Harmadrészt pedig amíg a könyvön dolgozol, addig is tisztába tudod tenni magadban az érzéseidet, enyhítheted a lelki fájdalmaidat. A lényeg, hogy ne zárd magadba azt, ami a lelkedet nyomja, kiadd magadból a fájdalmad. Ami a fájdalmadat okozza, az pont olyan, mint egy repeszszilánk a testben: amíg nem távolítják el, addig az folyamatosan fájdalommal jár, és ha benned marad, akkor annyira elmérgesedhet, hogy később akár a halálát isokozhatja a delikvensnek. Ilyen tekintetből az írás pont olyan, mint a beszéd, csak sokkal összeszedettebben tudja az ember leírni a gondolatait, átszerkeszteni a leírt dolgokat, mielőtt a nagyközönség tudomására hozná.

Neked van elég időd az íráshoz, nyugalmazott őrnagyként, és ahogy olvastam a válaszaidat, a fogalmazásoddal és a helyesírásoddal sincs probléma. Szerintem egy próbát mindenképpen megérne, és én az elsők között lennék, aki megvenné a könyvedet.