Miért tartják a pápát olyan nagyra?

Ha már szó esett a péteri primátusról, akkor néhány gondolat:

- A péteri primátus - miszerint Szent Péternek elsőbbsége volt a többi apostol közül, függetlenül attól, hogy egyesek mit terjesztenek, lazán igazolható az Újszövetségből. Ha csak olyan apró példákat mondok, miszerint Péter neve van megemlítve az összes apostol közül a legtöbbször, sőt Péter neve áll az apostoli listában is az első helyen, a belső tanítványi körrel (Péter, Jakab, János) bezárólag, akkor már ezek az apróságok fel kellene hogy keltsék a figyelmet.

- Az (Mt 16,18)-nak a Szent Péterre való értelmezése ismert volt az Óegyházban is. Az, hogy ilyen korán megszületett ez az értelmezés, ráadásul olyan időszakban, ami még viszonylag közel volt az apostolok korához, ismét minimum arra enged következtetni, hogy az ellenzők tévednek.

- Továbbá fontos megemlíteni Róma kiemelt szerepét, amire szintén nagy koránról van bizonyíték. Egyesek érvelhetnek ugyan azzal, hogy Róma felemelkedése egyenlő a Nagy Konstantinuszi fordulattal, ez azonban tévedés: már az előtt is kiemelt helye volt Rómának az egyházak között, (nem is akármilyen) amint arról bizonyságot tesz az ókeresztény irodalom.

- Ezen kívül érdemes még megemlíteni azt, hogy nem katolikus kommentárok is vannak arra vonatkozóan, miszerint az (Mt 16,18)-on bizony magának Péternek a személyét kell érteni.

A felsorolás most nagyon rövidre sikerült, persze tisztában vagyok azzal, hogy ez egy terjedelmesebb téma, amit lehet kutatni.

A Katolikus Egyház tehát nem véletlenül tanítja a péteri primátust (aminek következtében az aktuális pápa mindig Szent Péter utódjának minősül), hanem komoly érvekre hivatkozva.

Dante

Keveset tudhatsz a hatalom mibenlétéről kérdező.

Az bizony nem a fegyvereken múlik.

Az a szón múlik. Azon, hogy hányan hisznek valakinek. A nagy titok az, hogyan kell elérni ezt.

Tudod az úgy van, ha neked van egy géppisztolyod, és egy ember arra képes, hogy csendes szóval ezer fegyvertelen embert rád küldjön, akkor belőled még emlék sem marad.

A katolikusok úgy hiszik, ő Péter örököse Róma püspöki székében.

(Ne vitassuk ennek igazságtartalmát, bár a protestáns vallástudomány és a történelemtudomány erőteljesen vitatja, hogy Péter Róma püspöke volt, hogy Rómában halt volna meg, többek közt Pál leveleire hivatkozva)

A püspökség intézménye a történelem folyamán fokozatosan alakult ki, előzménye volt a "presbiteros episcopos" az ókeresztény gyülekezetekben, amely rang a katolikus püspök és a protestáns presbiter titulusok közös előzménye, viselője pedig eredetileg első volt az egyenlők közt ("primus inter pares").

A püspökök fokozatosan egyeduralkodói rangot vívtak ki maguknak a gyülekezetekben, a székvárosaik mellett egyre nagyobb területek fölött "uralkodva".

Az idő múltával egyre több püspökség alakult, de a rangjuk eltérő volt, mindig a korábbi alapításúakat tekintették nagyobb méltóságúaknak, közülük is a két legősibbnek tartott, legnagyobb és politikailag legbefolyásosabb, a római és a konstantinápolyi számított a legrangosabbnak.

A püspökök hierarchiájában a Róma püspöke (a pápa) és a konstantinápolyi pátriárka volt a két, sokáig egyenrangú főméltóság (az öt pátriárka sorából kiemelkedve): míg egyik keleten, a másik nyugaton szerzett egyre nagyobb befolyást.

Sajnos az egyházban is igaz, ami az élet más területein, hogy két kakas egy szemétdombon nem sokáig fér meg egymás mellett, ezért Róma és Konstantinápoly rivalizálása időről időre nagy feszültségeket, konfliktusokat eredményezett, amelyeket általában olyan zsinatok tudtak csak lecsendesíteni, amelyek szavatolták a két titulus gyakorlati egyenrangúságát (Róma elvi elsőbbsége mellett vagy anélkül).

A két méltóság közti patthelyzetet erősítette az egyre inkább eltérő rítus és egyházi nyelv (nyugaton a latin, keleten a görög), és teológiai viták is, bár mindezek igazából a világhatalmi törekvések ürügyéül szolgáltak inkább.

Három alkalommal vezetett egyházszakadáshoz ez az ellentét (ez mindannyiszor úgy történt, hogy a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen kiátkozták egymást), az utolsót, mely 1054-ben történt, "nagy egyházszakadásként" szokás emlegetni.

Ettől számítva - az avinoni pápaság időszakától eltekintve, amikor két pápa uralkodott párhuzamosan - a római pápák voltak a nyugati kereszténység kizárólagos urai a reformációig.

Azt írod "egyébként nincs semmilyen hatalma". Tévedsz, ugyanis a pápai állam ma is önálló ország, a világ egyik legerősebb bankjával, hatalmas anyagi és szellemi tőkével, ráadásul számtalan országban működő szervezeti rendszerrel, felmérhetetlenül nagy ingó és ingatlan vagyonnal és minden más felekezetet fölülmúló elképesztő politikai befolyással és lobbierővel.

Ez a múltban még jelentősebb volt: a pápai állam valamikor fél Itáliára kiterjedt. Még ma is olvasható régi nyomtatású katekizmusokban, egyházi kiadványokban a pápai vizeken való kalózkodás tilalma, mint az egyik legsúlyosabb, a főbűnökkel vetekedő vétek (merthogy voltak pápai felségvizek).

A pápa maga is aktív feudális uralkodó volt, aki háborúkat viselt, ha kellett, hűbéresei, jobbágyai voltak, és bár a cölibátus bevezetése után nőtlen kellett legyen, az ágyasok ugyanúgy megillették, mint Európa bármely más uralkodóját.

Sokáig a pápa volt a leghatalmasabb uralkodó Európában, mert az általa közvetlenül uralt területeken, a pápai állam határain túlmenően minden más királyságban is könyékig benne volt a keze, papjai, püspökei, szerzetesei révén, az általa vezetett egyház más államok területén is hatalmas birtokokkal és vagyonnal rendelkezett, ráadásul minden más európai uralkodó is tőle kapta a hatalmát (csak a Rómából küldött korona által jöhetett létre királyság, a királyokat csak katolikus főpapok koronázhatták).

A pápai világhatalom kialakulásának közismert példája a Canossa-járás, ami onnan ered, hogy Európa leghatalmasabb uralkodóinak egyike, IV. Henrik német királyt, miután konfliktusba került a pápával, az kiátkozta az egyházból, ami a kor felfogásában azt jelentette, hogy kizárta az üdvösségből, azaz a mennyek országából halála után. A király, hogy visszanyerje a kegyeit, három napig mezítláb, vezeklőcsuhában és fedetlen fővel könyörgött a pápának megbocsátásért Canossa várának falai alatt, téli hidegben.

Ezzel az alárendelődéssel zárult az invesztitúraharc (a püspökök és papok kinevezési jogáért, azaz végsősoron a pápai államon kívül, más országok területén elhelyezkedő egyházi vagyon ellenőrzéséért), a pápa győzelmével.

A pápák hatalma óriási volt, élet és halál urai voltak Európában. Egyetlen bullájuk dönthetett egy keresztesháború elindításáról, tízezrek lemészárlásáról, boszorkány-, eretnek-, protestáns- és zsidóüldözésekről, egyetlen óhajuk pogromok és koncepciós perek sorozatát indíthatta el (gondoljunk csak az inkvizíció európai működésére).

Ezt a hatalmat nem szabad lebecsülni.

A modernizáció és a polgárosodás hatására, mint minden más feudális uralkodónak, a pápának is meggyengült és szimbolikussá vált a gyakorlati hatalma. Ahogy a nyugat-európai királyok is csak szimbolikus hatalmú államfők, úgy a pápa befolyása is lecsökkent (bár a Vatikán még ma is megmaradt az egyetlen de facto abszolutista monarchiának Európában, de a területe a töredékére zsugorodott, a pápa beleszólása pedig inkább szimbolikus téren vált mérvadóvá az egyes államok belpolitikájába). Történelmi okokból azonban ma is rendkívül sokat adnak a szavára, nem szüken egyházi kérdésekben is.

Egyházi kérdésekben pedig, a katolikus egyház tanítása szerint, tévedhetetlen (infallibilitas), amikor egyháztanítói hatalmának pozíciójából ex cathedra dogmát hirdet.

Ez egyébként a minden más keresztény felekezet által leginkább vitatott katolikus hittétel, ugyanis nincsen bibliai alapja (ellenkezőleg: a Galata levél második fejezete szerint maga Péter is téved Pállal szemben egy vitában, egyházi kérdésben), hanem maga is egy katolikus dogmából következik, melyet az első vatikáni zsinat fogalmazott meg (azaz dogma mondja ki, hogy a pápa tévedhetetlen, ha dogmát mond ki).

Azért mosolyogva olvasom, hogy milyen babonásan ragaszkodnak itt páran ahhoz, hogy a pápának még ma is világméretű hatalma van. Úgy néz ki, hogy ez a mítosz olyan mélyen beleivódott a társadalomba, hogy nehezen szabadulunk tőle...

Nyilván van hatalma, befolyása, mint a Katolikus Egyház vezetőjének, de azért közel sem olyan szinten, hogy komolyabb érdekérvényesítést tehessen a világpolitikára. És ez már azért elég régóta van így: 1648-tól, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békétől szoktuk azt mondani, hogy nincs komolyabb hatalma a politikai döntéshozatalban, mivel erre a békére a Szentszéket már konkrétan meg sem hívják, amire korábban nem volt példa. Napóleon börtönbe zárta a pápát és feldúlta Rómát. A XIX. század folyamán IX. Piusz temetésén olasz radikálisok elragadták a koporsóját és a Teverébe akarták dobni. Hasonlót el lehetett volna képzelni korábban, mikor még tényleg befolyása volt a pápának a politikai életre? Ne vicceljünk már... És is nyugodtan lehet szidni az Egyházat, mindenféle következmény nélkül, a média is megteszi. Van egy mondás, hogy ha szeretnéd tudni, hogy ki gyakorolja fölötted a a hatalmat, akkor nézd meg, hogy kit nem lehet büntetlenül szidni.

Egyébként a kérdésre válaszolva, szerintem csak a katolikusok tartják nagyra, mivel a pápa az egyház látható feje. Az egyházon belül megvan a hatalma, pl. a zsinat összehívására, dogmák kihirdetésére meg úgy egészében az egyház kormányzása az ő személyén múlik.

Szerintem kár arról vitatkozni, van-e a pápának tényleges hatalma (itt a hatalom definíciójáról vitatkozunk tulajdonképpen). Nemcsak a tényleges politikai hatalmat nevezhetjük hatalomnak, a szimbolikus térben is lehet hatalma valakinek.

Tény, hogy a pápa ma már nehezen tudna keresztesháborút hirdetni a Szent Föld elfoglalásáért, vagy protestánsüldözést elrendelni, tehát ma már nehezen olthatna ki életeket. De a befolyása a közgondolkodásra és a politikára is jelentős maradt, főleg katolikus országokban.

2007-ben pl. Mexikóváros vezetése megszavazott egy európai mércével mérve nem is kirívónak számító abortusztörvényt, mire XVI. Benedek pápai átokkal fenyegette meg a törvényt megszavazó városatyákat, és kilátásba helyezte, hogy minden nőt és orvost is exkommunikál az egyházból, aki abortuszt végez. Ezzel két dolgot ért el:

1. De facto alig akad orvos, aki hajlandó abortuszt végezni Mexikóvárosban.

2. Noha az alkotmánybíróság 2008-ban megvédte a mexikóvárosi törvényt, a példa nem lett ragadós, sőt, 2011-ben a szövetségi törvényhozás a korábbihoz képest is megszigorította az abortusztörvényt (Mexikóváros kivételével egész Mexikó területén), Mexikóvárosban pedig érvényben maradt ugyan, de kiüresedett, a megfélemlített, átokkal fenyegetett nők és orvosok félelmei miatt de facto nem igazán kerül alkalmazásra a törvény.

Ha egy egyházvezető kiátkozással fenyegeti meg a XXI. században, egy elvileg szekuláris állam törvényhozóit, ha azok nem az egyház tanításának megfelelően döntenek, és hosszú távon el is éri a célját ezáltal, akkor nehéz azt mondani, hogy ma már semmilyen hatalma nincs...

A szimbolikus hatalma ennél is nagyobb, és ez megnyilvánul a politikában is. Köztudott II. János Pál szimbolikus szerepe a kommunizmus összeomlásában, különösen a lengyel rendszerváltó törekvések felerősödésében (a vasfüggöny mögül választott pápa beiktatása önmagában is megingatta a lengyel kommunizmust).

Ferenc pápa, bár nagyszerű fickó, és kivételesen nagyon nyitott a kereszténység eredeti tanításaihoz való igazodásra (az egyházi történelmi hagyomány rovására is néha), azért könyékig benne volt a latin-amerikai politikában. Nemrég utasította vissza az argentin elnök adományát arra hivatkozva, hogy az összegben szerepelt a 666-os szám (valójában még a pápává választása előtti időkből származó politikai ellenszenve miatt), ami olyan állásfoglalás, amelynek közvetlen hatásai lehetnek az argentin választók pártpreferenciáira.

A vatikáni bank pénzügyi-gazdasági erejéről sokan és sokat értekeztek már. Tény, hogy nincs más bank, amely csődött jelentett, majd három nap alatt talpra állt. Ha a katolikus egyház minden hívétől napi egy fillért kap, akkor máris 10 millió forintot keresett aznap...

És akkor nem beszéltünk a világ kereszténydemokrata és keresztényszocialista pártjairól, amelyekre a katolikus egyháznak máig kiemelt befolyása van, és ezáltal akár kormányzati döntésekbe is beleszólása lehet. Az egyház és az maffia időnkénti összefonódásai Olaszországban megint egy érdekes téma...

A pápai hatalomról annyit tehát, hogy mai állapotában össze sem hasonlítható már az egykorival, de kortárs világunkban is még mindig a legnagyobb, egyetlen kézben összpontosuló hatalom, amit egyházi vezető birtokol a világon (még ha egyre inkább szimbolikus is).

A skizma előtti egyházban Rómának csak tiszteletbeli elsőbbsége volt a Diptichonban, de nem volt felsőbbsége, nem volt a római pápa "egyházfő". Ez egyébként Péter személyétől teljesen függetlenül alakult ki.

Ha az egyházfőséget Péter személyéből akarnánk levezetni, akkor az antióchiai pátriárka (valamelyik a kettő közül) lenne a római pápa :) Péter ugyanis Antiochiának volt a püspöke, elég sokáig.

Bővebben itt:

[link]