A reformátusok közül miért utálják olyan sokan a házikedvenceket?

-Nők esetében elvleg nem illik megkérdezni a korát, így maradjunk a középkorú jelzőnél. Párkapcsolatom ugyan nincs (sok a rossz emlék, és Istenre bízom, hogy mit vagy kit hoz el nekem, mint a Biblia is egyértelmű magyarázatot ad erre vonatkozóan), de van gyermekem, akit ugyanúgy, sőt jobban szeretek, és igyekszem a lehető legjobban felnevelni.

-Kistestű kutyáról van szó, illetve macskáról, panelben, a lakás méreteihez alkalmazkodva, hogy azért nekik is legyen elég mozgásterük, szóval nem az a bizonyos őrült macskás néni típus vagyok, nem mellesleg kutyakiképző végzettséggel is, ergo tisztában vagyok a határokkal.

-Nem rájuk költöm a vagyonomat, ellátomat a családomat, és megadom az állatoknak is amit kell, nem a legdrágább eledelt veszem, de mint ahogy nekem is szükségem van bizonyos gyógyszerekre, úgy nem kerülhetem ki az állatorvosi költségeket sem (pl. veszettségi oltás a kutyára, spec. táp ivartalanított macskának stb.)

-Rokonaim a mostani nehéz élethelyzetemben elfordultak tőlünk, így nincs kire költenünk, azaz nem vásárolgatunk ajándékokat nekik. Régebben állatmenhelynek adtam pl. az adóm 1%-át, idéntől ezt emberi szervezeteknek jelöltem be. Vasárnaponként én is szoktam dobni a perselybe, de pl. volt olyan házaspár, akik segítséget remélve betértek a gyülekezetbe, de míg azok elfordultak tőlük, én félrehívtam az asszonykát, és pár jó szó kíséretében adtam neki egy kis adományt, mint ahogyan nálunk szegényebbeket is szoktam segíteni, amennyire tőlem telik, hol mentális, hol anyagi téren.

-Kutyagumit nem hagyunk az utcán, a gyermekem is tudja és cselekszi.

-Mivel a kutyám már nem lát, így nem hagyom magára az utcán, tehát pórázon vezetem. Ez akkor is így volt, amíg látó volt, és csak olyan helyen engedtem szabadon, ahol sem az ő, sem más biztonságát nem zavarta a helyzet. Természetesen még ha erdőben vagy egyéb zöld területeken találkoztunk más kutyákkal, akkor én is pórázra vettem/veszem, és ha békés mindkét fél, csakis akkor veszem le róla, ugyanezt viszont elvárnám, szerintem joggal, a másik gazdáktól is.

Hozzáteszem, én is foglalkozom emberekkel, nem csak az állataimmal, igyekszem megteremteni az egyensúlyt ebben, szolgálok a gyülekezetben testileg-lelkileg, aztán hazajövök, és itthon ez a szolgálat vár. Másnak is van családja, nekem ez az, ha nekem nem teher és szeretem őket, akkor az annyira beharangozott befogadó hívők miért nem fogadnak el velük együtt? A lelkészünknek is volt kutyája, a mienk annak kb. negyede méretben. Be kéne vinnem, hogy megismerjék és elfogadjanak vele együtt? Az ismeretlentől félnek ennyire?