A kereszténység miért viszonyult annyira változóan és ellentmondásosan a rabszolgaság intézményéhez a különböző történelmi korokban?

#2

Tévedsz, a Római Birodalomban sosem szűnt meg a rabszolgaság, egészen a bukásáig fennállt. Csupán a sorsuk enyhült valamivel a kereszténység felvételével, például tilos lett a megölésük, pontosabban ahhoz is bírói ítélet vált szükségessé.

A jobbágyság kialakulásával még sokáig létezett a rabszolgaság keresztény területeken. Nagy Károly tömegével adatta el a szászokat rabszolgának, illetve később a szlávok jó része került rabszolgaságba, ekkor a kereskedelmük központja Prága volt. Szórványosan mindig is létezett a rabszolgaság.

A késő középkorban szorult csak vissza erőteljesen a rabszolgaság, ugyanis a többségük ekkor olvadt be a jobbágyságba, de sosem szűnt meg teljesen, főleg a Mediterrán Földközi tenger térségében fordult elő gyakran újra, meg újra divatba jőve és az Újvilág, vagyis Amerika felfedezésével így vehetett megint újabb lendületet a rabszolgakereskedelem, amely ekkor főleg az afrikai feketékre korlátozódott, de jogilag továbbra is volt mód fehér embert is rabszolgaságban tartani, csak ez nem volt szokásban.

A rabszolgaság az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában lett több pontban is tiltva, nevezetesen az 1, 3, 4, 6, 7, cikke foglalkozik ezzel.

[link]

Igen, lehet kicsit pontatlan voltam, de ha wikit linkelted, akkor én is idézek onnan:

"A kereszténység államvallássá emelkedésével a rabszolgaság bizonyos mértében enyhült. Ekkor került be a jogba a keresztény templomban való felszabadítás (manumissio in sacrosanctis ecclesiis) is, amelynek eredményeképp a személy római polgárrá vált."

Nyilván ütközött két érdek, a rabszolgaság ellenes Egyházé, illetve a rabszolgákban ingyen munkaerőt látó patríciusoké, államé.

A Biblia támogatja a rabszolgaság intézményét. Az Újtestamentum sem tiltja. Jézus változtatott pár törvényen, illetve az értelmezésén, de soha nem mondta, hogy a rabszolgaságot félreértették volna vagy hogy lenne egy új törvény, miszerint "Ne vásárolja, árulj, tarts rabszolgákat".

A kereszténységnek azért gyűlt meg a rabszolgaság intézményével a baja, mert a saját, belső moralitásuk szembement azzal, amit a Biblia adott utasításba.

Az USA rabszolgatartó rendszerét a Biblia támasztotta alá. Volt olyan állam (fejből nem ugrik be a neve), ahol a rabszolgák tartását szabályozó törvények egy részét szó szerint vették át a Bibliából.

#2 "Az USA lakosságának jelentős részét szekták tagjai adják, ott tényleg sokáig fennállt ez az istentelen intézmény. Különösen elszomorító, hogy az ún. "bibliaövezetben"."

Egy az országban uralkodó, többségi vallási rendszert nem nevezhetünk szektának. Lásd wiki: "A szekta általános értelemben olyan emberek __kis__ csoportja..." Szégyen, nem szégyen, abban az országban ők reprezentálják a kereszténységet. Számukra a te vallásod tekinthető szektának. Ők is ugyanabból a jézusi szeretetből építették fel a rabszolgatartó társadalmukat, amiből te.

#5

"Egy az országban uralkodó, többségi vallási rendszert nem nevezhetünk szektának."

Ezzel két probléma is van. Egyrészt, a szekta definíciójának nincs ilyen állítása. Másrészt nem egy nagy felekezetről van szó, hanem hasonló nézeteket valló, de nagyon sok kis felekezetről.

Egyébként nem csak én állítom, hogy szekták, hanem ezt vallották a korabeli katolikusok, anglikánok, kálvinisták, evangélikusok is. Sőt sokuk ezen egyetlen okból hajózott ki. S aztán létrehozták a világtörténelem közel legborzalmasabb rabszolgatartó rendszerét. Az ókori Egyiptom jutott még eszembe, de aztán az is felrémlett, hogy ott a munkások jelentős része szabad volt és fizetést kapott érte.

Az amerikai evangelikál szekták tagjai nem tekintették embernek a feketéket.

"A kereszténység államvallássá emelkedésével a rabszolgaság bizonyos mértében enyhült. Ekkor került be a jogba a keresztény templomban való felszabadítás (manumissio in sacrosanctis ecclesiis) is, amelynek eredményeképp a személy római polgárrá vált."

Sajnálatos, hogy nagyon rövid ideig volt érvényben.

Így csak kevesek nyerhettek általa felszabadítást.

Talán azért is lehet ez, mert az, amit "kereszténységként" tartunk számon, mint pl. a pápaság, római, bizánci egyház, stb. - De igazából a "keleti kereszténységet" nem igazán ismerem, ezért erről nem nyilatkoznék- az gyakran valami olyasmi volt, ami igazából világi érdekeket szolgált ki, ami nyilván változott kortól, királyok hozzáállásától függően. És különben is nagyon sok olyan dolog volt, amit különböző pápák, a római központú egyház csinált tudtommal, ami nem volt összeegyeztethető a kereszténység és Isten elveivel. (pl.: Inkvizíció, a gondolat, hogy az indiánoknak nincs lelkük, keresztes hadjáratok, búcsúcédulák, stb.)

Az anglikán egyházhoz annyit tennék hozzá még, hogy ahol az egyház feje az ország királya, ott nyilván mivel ő dönt, az ő érdekei is közrejátszhatnak abban, hogy mit mond az egyház. Így ha a király akar rabszolgaságot, jogszerűsítheti, ha nem akar, eltörölheti. (Már ha nem Isten szeretetét követi szilárdan, megingás nélkül ebben.)

Egyébként pedig Isten akarata az volt, hogy mind egyenlőek és szabadok lehessünk. Az az emberi gonoszság okán van, hogy egyesek uralkodnak másokon.

Ez benne van a Bibliában és fontos.

Itt a bizonyíték:

"Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán; mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj." - Lukács 4:8

Különben is az Isten úgy teremtette az embert, hogy szabad akarata legyen. Így az lenne a normális, ha nem mások döntenének helyette.

És ha bármikor bármely rabszolga "urának" akarata ellentmond az Istenável, az ember köteles az Isten akaratát tenni, és ellene menni a másik "ura" akaratának.

Természetesen az jó és fontos, hogy tiszteljük azokat, akik ezt valamilyen okból kifolyólag megérdemlik, vagy akiket valamiért szükséges. De ez nem ugyanaz, mint mindenben elfogadni az akaratukat és szolgálni őket hűen. Ezt egy emberrel sem lehet, csak Istennel.

(És az Újszövetség is ír olyanokat, hogy ha már valaki szolga, akkor tisztelje az "urát" és cselekedjen vele tisztességgel, szolgálja őt. De nyilván ez is addig mehet, amíg az az "úr" nem mond olyat, ami ellentétes Isten szavával. Most bele lehet kötni, hogy akkor az nem ellentétes-e, hogy olyat mond, amit nem akarnék magamtól megtenni, mivel Isten akarata, hogy szabad akaratom legyen. Jó kérdés. Mindenesetre a Bibliában ezek is voltak a rabszolgaságról.)

Szép lenne, ha igaz lenne amit írtál, de a II. századból származó Írásokból az ősi kereszténység rabszolga f e l s z a b a d i t ó törekvése jelképes értelmű, lelki felszabadítássá erőtlenedik. Ellenben annál erőteljesebben hangsúlyozzák az írások a rabszolgák kötelességeit, a hűséget, alázatosságot uraikkal szemben és a rabszolgasorsba való béketűrő belenyugvást.

P á l apostol leveleiben már behatóan foglalkozik a rabszolgák föltétlen engedelmességi kötelességeivel.

Títushoz irt levél ( 2. fej. 9—10.) ezeket mondja:

„A szolgák legyenek engedelmesek uraikkal szemben, járjanak mindenben kedvére, ne felesegessenek, ne lopjanak, hanem hűségesen viselkedjenek, hogy dicsőséget szerezzenek a mi Üdvözítőnk tanításának.“

A Timotheushoz irt levél pedig (6. fej. 1—5.) igy rendelkezik a keresztény rabszolgatartókkal szemben: „A szolgák, ha mégannyira iga alatt állanak is, legyenek uraik iránt mindenben tisztelettudók, nehogy vétsenek isten neve és törvényei ellen. Akiknek pedig hivő uraik vannak, meg ne vessék őket (azzal az ürüggyel), hogy testvérek ezek, hanem még inkább szolgálatra készek legyenek velük szemben, merthogy hívők ezek és részük van az üdvösségben.

A Péter apostolnak tulajdonított levél

(2. fej. 13. é s 17—19.) a fennálló társadalmi rendet az egész vonalon védelmébe veszi: „Legyetek engedelmesek minden emberi renddel szemben az Ur kedvéért, akár a királlyal, akár a felsöbbséggel szemben... Tiszteljétek a királyt Ti szolgák, teljes félelemmel rendeljétek alá magatokat uraitoknak, nemcsak a jóknak és szelídeknek, hanem a szeszélyeseknek is. Mert azt éri a kegyelem, aki az Ur iránti lelkiismerete kedvéért tűri a rosszat és viseli az igazságtalanságot.“

Látnivaló mindezekből, hogy mennyire helyt nem álló az a felfogás, hogy a keresztény egyház uralomra kerülése után elárulta addig hirdetett tanait és a hatalom kedvéért az uralkodó osztályok szolgálatába állott. A keresztény világfelfogás átalakulása, belesimulása az adott társadalmi viszonyokba akkorára már rég befejeződött.

A keresztény császári törvények kimondták ugyan, hogy amennyiben az ur szolgáját bizonyos esetenként meghatározott kínzásokkal és azzal a határozott szándékkal agyonsanyargatja, hogy megöli, akkor gyilkosként büntetendő.

Ha azonban a rabszolga más mérsékeltebb vagy nem ölési szándékkal végzett kínzásokba pusztul bele, úgy ura büntetlenül marad, még a legkisebb vádat sem szabad ellene emelni. Codex T h e o d. 1 i b er IX. (T i t. 12.) Ugyanott (T i t. 9.) a törvény a házasságot a szabadok és rabszolgák között szigorúan eltiltja és kimondja, hogy ha egy szabad nő rabszolgával lép szerelmi viszonyba, úgy a nőt ki kell végezni, a férfit, a rabszolgát pedig elevenen elégetni.

De az egyházi törvényhozás is hasonló szellemű. Az angrai zsinat (324-ben) elhatározta hogy: „aki vallási könyörületesség ürügye alatt azt tanítja, hogy a rabszolga urát kevésbé tisztelje, - vagy szolgálatát elhanyagolja, ahelyett, hogy szeretettel és a legjobb akarattal dolgoznék, átok legyen rajta.“ Gyakran vallási indító okokból szabad embereket is rabszolgaságba taszítanak, így a pogányokat azzal fenyegetik, hogy rabszolgaságba kerülnek. Ugyancsak rabszolgaságra Ítélik az olyan nőket, akik papokkal lépnek tiltott szerelmi viszonyba és ugyanakkor rabszolgaságra ítélik az ebből a viszonyból származott gyermekeket.

Az egyházi birtokokon alkalmazott rabszolgákkal szemben még kevésbé ismernek kíméletet az egyházi jogszabályok. Az epaoni zsinat egyik kánonja megtiltja, hogy „az apát felszabadítsa azokat a rabszolgákat, akiket a szerzetesek ajándékba kaptak, mert igazságtalannak találnék, hogy a szolgák lebzseljenek és a szerzetesek végezzék helyettük a földmunkát.“

Még akkor is, amikor a társadalmi és gazdasági viszonyok átalakulása mindenütt eltörülte a rabszolgaság maradványait, a papság azzal az indokolással, hogy nincs joga egyházi tulajdont eladni, a legutolsónak követte földbirtokos társait a rabszolgák felszabadításában.

Mert alapvetően a kereszténység nem egy társadalmi vagy politikai program, hanem spirituális, és ilyen értelemben a rabszolgaság nem egy eleve gonosz dolog, hanem az teszi azzá, ahogy az emberek visszaélnek vele. A keresztény tanítás szerint a jogi szuverenitás nem egy végső, minden áron megvalósítandó cél, mivel az ember jogi szabadsága éppolyan emberi konstrukció, mint maga a jog, és ilyen értelemben ugyanolyan anyagi természetű, mint a ruházat, vagy a ház. Ahogyan az emberi lét célja nem az, hogy legyen ruhája, meg háza, bár kétségtelenül segítség számára, ezek a célok csakis alárendelt célok az Istenhez való eljutásban. Ugyanígy, mondjuk a jogi szuverenitás is valami, amit egy kellően fejlett társadalom képes létrehozni, de Istenhez való eljutásnak nem lehet feltétele a társadalmi környezet.

Ebben a történelmi kereszténység mindig is következetes álláspontot képviselt. Pál Filemonnak írt levelének az apropója az, hogy egy keresztény rabszolga Pálhoz szökik a gazdájától, és Pál a gazdáját nem arra kéri, hogy szabadítsa fel, hanem hogy fogadja vissza, és bánjon úgy vele, mint a testvérével. Mert ha az ember képes a másikkal testvéreként bánni és akként szeretni, akkor az, hogy egyik gazdája a másiknak, aki pedig rabszolga, igazából már nem különösebben releváns. A szeretet nagyobb érvény bármilyen jogintézménynél, mert végsősoron nem a jogállásnak kell meghatároznia a másik emberrel való viszonyunkat.

Az úr-szolga viszonyt is így közelítették mindig a keresztények. A rabszolga engedelmeskedjen az urának, ahogy egy keresztény is engedelmeskedjen a római császárnak (még ha az éppen pogány is), mert végső soron a hatalmi viszonyok is Isten jóváhagyásával alakulnak ki. Pontosan úgy, ahogy Jézus is alávetette magát Pilátusnak, pedig ő Isten Fia volt, a másik meg csak egy helytartó. Jézus maga mondja ezt Pilátusnak: "semmi hatalmad nincs felettem, hacsak nem kaptad onnan felülről." A kereszténység valódi fegyvere a passzív ellenállás volt, és nem a forradalmi eszmék. A keresztények nagy többsége törvénytisztelő római polgár volt, akik követték és szolgálták a császárt mindaddig, amíg az nem kért tőlük olyat, ami Isten parancsával és Jézus tanításával ütközött.