Ha lesz feltámadás, azok az emberek akiket elhamvasztanak haláluk után, hogyan támadnak fel, vagy mondjuk meghalok 20évesen, és ha feltámadok akkor is 20éves leszek és ott folytatom ahol abbahagytam?

A végső állapot Kor 1 3, 35-49

50Azt még hozzáfűzöm, testvérek, hogy a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot. 51Nos, titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, 52egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk. 53Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot. 54Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált. 55Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? 56A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. 57De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. 58Legyetek tehát állhatatosak és kitartók, szeretett testvéreim! Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Úr ügyében való fáradozástok nem hiábavaló.

A Feltámadott Úr testén megmaradtak a keresztrefeszítés sebei,tehát, ha nem is teljesen ugyanazt a testet kapjuk vissza - "a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot" - mondja az Apostol, valószinüsithető, hogy addigi élettapasztalataink

valamilyen módon megmaradnak.

. 30A feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben. 31Ami pedig a halottak feltámadását illeti, nem olvastátok, amit az Isten mondott nektek: 32Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké."

Mt 22, 30-32

„AZ ÉLŐK tudják, hogy meghalnak.” Ez azóta így van, hogy Ádám bűnt követett el. Mindenki, aki megszületik, tisztában van vele, hogy egyszer majd meg fog halni, ezért sokan ezen töprengenek: „Mi van a halál után, milyen állapot?” A Biblia válaszol rá: „a halottak semmit sem tudnak” (Prédikátor 9:5).

2 Van akkor remény azok számára, akik meghaltak? Igen. Sőt, kell is hogy legyen, másképp nem valósulna meg Isten eredeti szándéka az emberiségre vonatkozóan. Az évszázadok folyamán Isten lojális szolgái hittek Jehova azon ígéretében, hogy eljön egy Mag, aki elpusztítja Sátánt, és jóváteszi az általa okozott károkat (1Mózes 3:15). A legtöbbjük már meghalt. Ahhoz, hogy lássák ennek és Jehova többi ígéretének a beteljesedését, fel kell hogy támadjanak a halottak közül (Héberek 11:13). De létezik olyan, hogy egy halott feltámadjon? Igen. Pál apostol ezt mondta: „lesz feltámadásuk mind az igazságosaknak, mind az igazságtalanoknak” (Cselekedetek 24:15). Egyszer Pál feltámasztott egy fiút, Eutikuszt, akit ’holtan emeltek fel’, miután kiesett a második emeleti ablakból. Ez volt az utolsó feltámadás a közül a kilenc közül, melyet feljegyeztek a Bibliában (Cselekedetek 20:7–12).

3 Ez a kilenc feltámadás okot ad arra, hogy higgyünk Pál kijelentésében. Megerősítik a Jézus ígéretébe vetett bizalmunkat, aki erről biztosított bennünket: „eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják [Jézus] hangját, és kijönnek” (János 5:28, 29). Milyen szívmelengető szavak! És milyen vigasztalóak annak a több millió embernek, akinek meghalt valakije, akit szeretett!

4 A halottak nagy többsége a földön fog felébredni a halálból, ahol Isten Királyságának köszönhetően addigra béke fog honolni (Zsoltárok 37:10, 11, 29; Ézsaiás 11:6–9; 35:5, 6; 65:21–23). De mielőtt ez a feltámadás megkezdődne, másfajta feltámadásoknak is végbe kellett, illetve kell menniük. Először Jézus Krisztusnak kellett feltámadnia, hogy bemutassa Istennek áldozata értékét az érdekünkben. Jézus i. sz. 33-ban halt meg és támadt fel.

5 Ezután ’Isten Izraele’ felkent tagjainak csatlakozniuk kell az Úr Jézus Krisztushoz égi dicsőségben, így ’mindenkor az Úrral lesznek’ (Galácia 6:16; 1Tesszalonika 4:17). Ezt az eseményt úgy hívják, hogy ’a koraibb feltámadás’ vagy ’az első feltámadás’ (Filippi 3:10, 11; Jelenések 20:6). Amikor ez a feltámadás befejeződik, azok a milliók következnek, akik a földön lesznek feltámasztva, és lehetőséget kapnak arra, hogy örökké éljenek a Paradicsomban.

A hamvasztás nem akadálya a feltámadásnak

a keresztyény tanítások szerint,

hiszen akit pl. egy nagy testű vadállat megevett, az is feltámad.

A zsidók hite szerint ez nem így van,

ezért érintette őket annyira mélyen a hitleri koncentrációs lágerekben történt gázosítást követő

krematóriumi elégetés.

Akiknek mindent köszönhetsz, az egy a múltból elővezető élő lánc, aminek te fityegsz a végén. Sok nép legnagyobb áldása a mai napig így hangzik: soha ne írják ki családod nevét népünk nevei közül.

Az élet, halál, feltámadás marketing hármas is új megvilágítást kap:

hogy élsz, az a szüleid feltámadása,

a te feltámadásod, gyermeked születése

a halál meg a te tulajdonod. Így már érthetőbb az a hit, hogy vannak akik sohasem támadnak fel, tkp akiknek nem születnek gyermekei.

= Feltámadás =

I. Jézus feltámadása.

1. Az Újszövetség húsvéti üzenetének középpontjában nem annak a történeti ténynek apologetikus bizonyítása áll, hogy Jézus Krisztus -- miután valóban és igazán meghalt, miután a keresztrôl levették és szabályszerűen eltemették -- a maga teljes és ezért testi valóságában feltámadott a megdicsôült beteljesülésre és halhatatlanságra (lásd errôl a 2. pontot). De tekintettel azokra az akadályokra, amelyek manapság a hit útjában állhatnak, fontos elôször is utalni e tény jól megalapozott történetiségére. E tény történetisége két olyan tapasztalaton alapul, amelyek egymást kölcsönösen alátámasztják, megvilágítják, és amelyek a kritikai exegézis és a tisztán történeti kutatás szerint is minden vitán felül állnak. Az egyik tapasztalat az üres sír felfedezése (ennek legrégebbi tanúsítása: Mk 16,1-8), amelynek tényét a kritikai exegézis megállapítása szerint éppenséggel nem az apologetikus bizonyítás céljaira használták (egyrészt: az üres sírt asszonyok fedezték fel, akik a zsidó jog szerint nem tehettek tanúbizonyságot [,,üres fecsegés'' Lk 24,11]; a beszámoló egyszerűen a félelem motívumával fejezôdik be: Mk 16,8; másrészt: a beszámoló Jeruzsálemben ellenôrizhetô volt; a jeruzsálemi, keresztényellenes polémiában viszont egyáltalán nem szerepel az üres sír tényének a cáfolata). A másik tapasztalat Jézus többszöri megjelenése (a legrégebbi tanúságtétel errôl: 1Kor 15,3b-5, egy eredetileg arámi nyelven megfogalmazott, az ôskeresztény közösség elsô éveiben keletkezett hagyományrészlet, amely a zsidó antropológia szerint csakis test szerinti feltámadást jelenthet, és semmiképpen sem lehet ,,puszta legitimációs formula''): e megjelenésekben Jézus önmagáról tesz tanúságot kiválasztott tanúk elôtt, akik elsôsorban nem az üres sír alapján, hanem a saját észlelésükbôl származó saját meggyôzôdésük alapján tanúskodnak hitükrôl. Ezt a meggyôzôdést utólag, az evangéliumokban, mások számára is hitelessé teszi az üres sír megtalálásáról szóló beszámoló, amelyet Jeruzsálemben nem vitattak és nem is vitathattak.

2. 1Kor 15,3-5-höz hasonlóan Szent Péter beszédei (ApCsel 2,22-40; 3,12-16; 5,29-32; 10,34-43 és máshol), melyeknek értékét a kritikai exegézis újból felfedezte, szintén az ôsegyház húsvéti hitét tanúsítják (és mellesleg tanúskodnak a feltámadással kapcsolatos, zsidók és keresztények között folyó vitáról is): az ôsegyház hitt Isten csodatettében, mellyel feltámasztotta és láthatóvá tette Jézust, és ezzel Szent Péter a Feltámadott megjelenéseirôl mint objektív eseményekrôl tesz tanúságot (a húsvéti prédikáció alapsémája: feltámadás -- szentírási bizonyítás -- a tanítványok tanúságtétele; késôbbi séma: üres sír krisztofánia -- mennybemenetel). A megjelenésekrôl szóló tanúságtételnek további lényeges mozzanata annak bizonyítása, hogy a Megfeszített azonos a Feltámadottal (pl. Lk 24; Jn 20), hogy a tanúságtételnél, az Úr rendelkezése folytán, az apostoloknak és elsôsorban Szent Péternek különleges méltósággal párosuló funkció jut, amit külön még egyszer hangsúlyoznak a Feltámadott beszédeirôl szóló beszámolók. Jézus feltámadásának újszövetségi tanúsítása elválaszthatatlanul összefonódik azzal a feltételezéssel, hogy a feltámadás objektív esemény, amelyet (ha nem is helytelenül, de) nem kielégítôen ad vissza az a formula, hogy Jézus ,,a hívôk tudatában támadt fel'' . Tekintettel a feltámadott test újszerűségére, érthetô, ha azt mondják, hogy a tanítványok húsvéti tapasztalatának értelmezési sémájául a test feltámadása szolgált (lásd e címszó II. pontját), amelyet a zsidóság várt; de ez a tapasztalat nem csupán belsô, értelmezésre szoruló reflexiós folyamat volt, hanem nyilvánvalóan objektív eseményeken alapult.

3. A Jézus feltámadásában való apostoli hitnek és e hit megvallásának -- ami a katekézisben és a kultuszban, kiváltképpen a keresztség alkalmával történt -- tartalma röviden a következô: Jézus feltámadása az Atya legnagyobb csodatette -- a Fiú döntô tanúskodása önmagáról a végsô idônek és a végsô idô üdvösségének kezdete -- az üdvösség tapasztalása a jelenben; teljes megismerése Jézusnak mint Messiásnak, mint Isten szolgájának (ebed Jahve), mint az Ember fiának, mint a második Ádámnak, mint ,,az élet fejedelmének'', mint az új teremtés alapítójának és mintaképének, mint a kozmikus végsô embernek, mint Küriosznak, aki megdicsôült alakban jelen van közössége számára; ebbôl következik az a figyelmeztetés, hogy az új életben meg kell változnunk, fel kell öltenünk az új embert; ám e figyelmeztetésnek csak a Feltámadott kegyelmében tudunk eleget tenni, mert végsô soron a Feltámadott ,,Lelke'' az (vö. Róm 7,6; 8,9; 14,17 és máshol), aki újjáteremti a hívôt, aki a ,,végsô és mennyei Ádám'' képmásává teszi (vö. 1Kor 15,47 és köv.), sôt, képessé teszi arra, hogy a Feltámadott benne lakozzék (vö. Róm 8,10; Ef 3,17; Gal 2,20).

4. Jézus feltámadását kezdettôl fogva valamennyi hitvallás ismeri. Jézus feltámadása központi témája kell, hogy legyen a mai teológiának is, mivel ez a beteljesülése a világra és az emberre irányuló isteni üdvözítô cselekvésnek, benne adja oda magát Isten visszavonhatatlanul a világnak a Fiú által, akit a feltámadással végérvényesen igazolt, és ezért a világot eszkatologikus végérvényességgel fogadja el és viszi üdvösségre (halál), úgyhogy minden, ami még hátra van, csupán a Jézus feltámadásában történteknek megvalósítása és nyilvánvalóvá válása. Itt a hit igazi titkáról van szó, mivel a feltámadás, amely a maga konkrét és teljes lényege szerint éppen Jézus Krisztus beteljesülése, adekvát módon csak a megtestesülés abszolút titka felôl érthetô meg. Teológiai szempontból tehát Jézus feltámadása elsôdlegesen nem egy önmagában már érthetô, általában vett feltámadás egyik konkrét esete, hanem az az egyedülálló, Jézus lényébôl és halálából következô esemény, amely az általa megváltottak mint megváltottak feltámadásának az alapja.

5. A feltámadás krisztológiai aspektusa azt jelenti, hogy Jézus a maga teljes és ezért testi valóságában támadt fel, és jutott el (egy halott újjáélesztésétôl eltérôen) a megdicsôült beteljesülés és halhatatlanság állapotába, ami ôt szenvedése és halála következtében illeti meg, minthogy ezek bensô, lényegi szükségszerűséggel hozzák létre ezt a konkrét beteljesülést. Jézus halála és feltámadása egyetlen, összefüggô folyamat, melynek szakaszait nem lehet szétválasztani (vö. Lk 24,26.46; Róm 4,25; 6,4 és köv.): halálakor minden egyes ember a maga végérvényességébe épül bele, úgyhogy ez a végérvényesség az ô idôbeli szabad létezésének beérett gyümölcse, és nem olyan szakasz, amely pusztán az idôbeli egymásutániságban következik valami után, és amelyben az elôzôhöz valami egészen különnemű hozzáadódhatna. De ugyanakkor ez a beteljesülés mégis Isten ajándéka, mivel a halálban az ember minden tekintetben ráhagyatkozik arra, aki rendelkezik felette. Ezért a feltámadás Jézusnál éppen az ô halálának, ennek a halálnak beteljesülést hozó végkifejlete kell, hogy legyen; halál és feltámadás egy és ugyanazon folyamat mozzanatai kell, hogy legyenek, amelyek kölcsönösen feltételezik és értelmezik egymást. Ezért nem mitikus kijelentés, hanem magának a dolognak a kifejezése a Szentírásnak és a hagyománynak az az állítása, hogy a feltámadás Jézus keresztáldozatának reális elfogadása az Atya részérôl, ami hozzátartozik magának az áldozatnak a lényegéhez.

6. Mivel Jézus testiségében és ember voltában maradandó része az egységes dinamikájú, egységes világnak, ezért objektíve, szótériológiai szempontból Jézus feltámadása az ontológiailag összefüggô történést alkotó világ megdicsôülésének a kezdete; ebben a kezdetben a világ beteljesülése elvileg eldôlt, és már elkezdôdött. Jézus feltámadása ebben sem csupán az ô kizárólagos, senki mást nem érintô sorsa, hanem az ô feltámadása teremti meg a

,,mennyet''; és feltámadása (a ,,mennybemenetellel'' együtt, amely alapjában véve a feltámadás mozzanata) nem csupán bemenetel egy eleve adott mennybe, úgyhogy az üdvtörténet végsô soron itt is alapja a természet-történetnek, s az üdvtörténet nem pusztán lejátszódik a megmásíthatatlan természet keretein belül, amelyet ô maga nem befolyásol. Ebbôl, másrészt, annak is ki kell derülnie, hogy a Feltámadott -- mivel felülemelkedett a személyeket egymástól elválasztó földi testiségen -- éppen mint Feltámadott, tehát azáltal, hogy ,,elment'', lett ténylegesen azzá, aki közel van a világhoz, és ezért visszajövetelében Krisztusnak a világ iránti nyitottsága és a világhoz való bensôséges viszonya válik nyilvánvalóvá, ami a feltámadásban jött létre.

7. Ha tapasztalatot szerzünk valakirôl, aki a ,,más-világhoz'' tartozik, akinek meg kell magát ,,mutatnia'', aki felette áll az emberek világát alkotó térbeliségen és idôbeliségen, akkor ez nem olyan esemény, amelyet emberi tapasztalat alapján ,,megérthetnénk''. A Lélek által történô tapasztalás nélkül, azaz ebben az esetben a létezés értelmességének hittel elfogadott tapasztalása nélkül nem következik be az az aktus, amelyben az ember rábízza magát a tanítványok húsvéti tanúságtételére. A remény beteljesülését csak az láthatja, aki remél, és a beteljesülés látványa saját létezésének nyugalmát adja meg a reménynek. A ,,test szerinti'' feltámadást nem lehet ,,elképzelni'', mivel az nem egy korábbi állapot helyreállítása, hanem azt a gyökeres átalakulást jelenti, amelyen az egész ember szabad, földi önmegvalósításának keresztül kell mennie ahhoz, hogy az ember megtalálhassa a maga beteljesülését az idô legyôzésében és az örökkévalóságnak az idôbôl történô létrehozásában.

II. A test feltámadása. Az ember olyan lény, amely a beteljesülést hozó jövôt várja. Mivel saját magát egységnek tapasztalja, ezt a beteljesülést nem képzelheti egyszerűen a lélek beteljesülésének, ha nem tudja is elgondolni egész lénye beteljesülésének ,,miként''-jét.

1. Az ószövetségi Szentírás és a késôzsidóság iratai azt tanúsítják, hogy csak fokozatosan alakul ki a test feltámadásában való hit, melynek elsô biztos bizonyítéka az Ószövetségben Dán 12,1b és köv. (további bizonyítékok: 2Mak 7; az ószövetségi apokrifokban a test feltámadását elôször mint az igazak kiváltságát tanúsítják, késôbb azután mindenkirôl, jókról és gonoszokról egyaránt kimondják). Jézus korában elsôsorban a szadduceusok vitatták a feltámadást, mivel Mózes nem tanúskodik róla, Jézus viszont a Szentírás alapján cáfolta meg ôket (Mk 12,18-27). A feltámadás gondolatát világosan kimondja igehirdetésében Jézus, az Apostolok cselekedetei (ApCsel 24,15) a János-evangélium és a Jelenések könyve, Szent Pál teológiailag fejti ki ezt a gondolatot, s ennek kapcsán határozottan elutasítja a hellenisztikus testfelfogást (test = a lélek sírja vagy börtöne). Az Újszövetségben egyáltalán nem fordul elô az a gondolat, hogy az ember test nélkül boldog lehetne az Úrnál. A keresztény feltámadott teste Szent Pál szerint pneumatikus (mint ahogy az egész feltámadást a pneuma határozza meg), hasonló Jézus Krisztus megdicsôült testéhez (lásd: doxa) (Fil 3,21; 1Kor 15,35 és köv.), de ha a feltámadott test megváltozott is, mégis összefügg a földi testtel (1Kor 15,36 és köv., valamint 51). A nem-keresztények és nem-igazak feltámadásáról Szent Pál nem beszél; de az ítélet teológiájában feltételezi ezt.

2. A feltámadás hitét a kereszténységen belül évszázadokon át elhomályosította a test megvetése, amely a görög gondolkodás sajátossága volt, és ugyanezt eredményezte a lelki üdvösség individualista kultusza, továbbá az antik világkép, amely szerint a menny az üdvtörténet elôtt és tôle függetlenül létezô hely, ahová az ember bejuthat, felemelkedés útján. Elôdjével, XXII. Jánossal szemben XII. Benedek dogmaként kimondta, hogy Isten színelátása nemcsak a feltámadás után következik majd be (amirôl feltételezték, hogy ,,késôbb'' következik be, ezt azonban nem definiálták), hanem már azelôtt is megilletheti az embert, hogy befejezôdnék lényegének realizálódása a megdicsôült testiségben (DS 1000 és köv.).

3. A feltámadás adekvát értelmezése céljából figyelembe kell venni, hogy a ,,test'' a Szentírásban az egész embert jelenti, annak testi valóságában (a szó másik értelmét illetôen lásd: szarx). Ez az egész ember azonban a maga egységében több dimenzióban létezô lény (anyag -- szellem, természet -- személy, cselekvés -- szenvedés stb.), amelynek a beteljesülése nem kell, hogy feltétlenül egyidejűleg történjék valamennyi dimenziójában. Így az is elgondolható, hogy a személyes szellem maradandó valósága már a halálban eljut az Istennel való közvetlen közösség állapotába, és az elhunyt mégis kapcsolatban marad a világ valóságával, sorsával és így az idôvel -- annál is inkább, mivel a személyes szellemet a világ összvalósága értelmének, a világ végét pedig -- amely, ha nem is a világ létezésének, de történetének a vége -- a szellem beteljesülésében való részesedésnek kell tekintenünk (közbülsô állapot). Ez a beteljesülés csak akkor lesz tökéletes, ha kiterjed arra a dimenzióra is, amely anyagi mozzanatként elválaszthatatlanul hozzátartozik a szellem konkrétságához és amelyet a beteljesültség állapotában már nem úgy kell elgondolni, hogy a mi fizikai terünk valamely pontján található. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a feltámadást nem lehet olyan folyamatként elgondolni, amely már a halállal elkezdôdik. Ami a feltámadást mint az egyes ember egész történetének láthatóvá válását illeti, lásd: ítélet; az emberi közösségeknek a feltámadásban bekövetkezô beteljesülését illetôen lásd: menny. A feltámadott testre vonatkozó spekulációknak a bibliai eszkatológia természete szab határt.