Vallás kritikusok! Miért fáj az nektek hogy mi hiszünk valamiben? Miért akarjátok minden áron megcáfolni ezt?

Én azért kötök bele dolgokba, mert szeretem a teológiai vitákat, egy kis agyserkentő, meg amúgy is érdekesnek találom a vallásokat, szeretek ezekről beszélni, véleményt cserélni. Kitéríteni a hitéből senkit sem tudok, mert úgyis úgy értelmezi a dolgokat egy hívő, ahogy akarja, meg se próbálom.

Nekem egyedül az nem tetszik (bár annyira nem érdekel), hogy az embernek miért egy könyv különböző értelmezése mondja meg, hogy hogyan éljen. Ki kell dugni a fejeket a templomból vagy a gyülekezet falai közül, körbenézni, és meglátni, hogy mi a társadalmi norma.

Egy normális embernek bőven elegendő, ha megtanulja mi az elfogadott, és mi nem. Egy vallásos is lehet normális, és tudatosan bűnt szegve élhet normális életet, de annak igazából nincs is szüksége egy könyv parancsaira.

Minden a metavilágképen múlik. Vagyis azon a szabály- és ízlésrendszeren, amit a világképedtől elvársz.

Ha szereted az abszolút dolgokat, ha nem zavarnak az ellentmondások, ha a világképed által szolgáltatott lelki támogatás a legfontosabb, akkor istenhívő leszel.

Ha elfogadod a relatív dolgokat, ha zavarnak az ellentmondások, ha a lelki támogatás alacsonyabb szintje mellett inkább azt szereted, ha a világképed a legtöbb dolgot megmagyaráz és a legtöbb része összeillik a másik részével, akkor "tudományos ateista" leszel.

Stb.

Kedves Kérdező! Néhányan például azért kötözködnek, mert zavarja őket az a támadó és lenéző stílus, ami kérdésed magyarázatából sugárzik. Ezt már az is alátámasztja, hogy utóbb mentegetőzni kényszerülsz, és magyarázni a bizonyítványt. Ha nem ismersz ateistákat, keress és beszélgess velük, próbáld megérteni őket. Nem kell egyetérteni velük, csak megérteni őket. Hiszen te is ezt várod tőlük.

E témában már nagyon sok színvonalas választ találsz, ha rákeresel e fórumon.

Mindenekelőtt nézzük meg, mi a különbség a vallásos és nem vallásos ember között. Az ember sajátos tulajdonsága a bizonytalanságtól való félelem. Ennek jellege persze évezredekkel, de évszázadokkal ezelőtt is más volt, mint ma, de van. Sokan a biztos rosszat is jobban viselik, mint az ismeretlent, a bizonytalant. Ez a kulcsa a különbségnek. Az emberek egy része a megmagyarázhatatlan, vagy ismeretlen dologra - jó régen - megalkotta a mindent tudó, mindent ismerő lényt. Neki nincsenek ilyen problémái. Ezután már csak annyit kell tenni, hogy e lény fennhatósága alá rendeljük magunkat, ezzel mintegy a védelmét is remélve. És íme megszűnt a kínzó fájdalom. Ezt a mindentudó lényt az idők során az ember sokféle tulajdonsággal ruházta fel, eltérő helyeken és időkben eltérő módon. Kialakultak a vallások.

Az emberek egy másik csoportja szorongását úgy próbálta oldani, hogy erősen lekötötte magát. Ismert, hogy nagy fájdalom esetén egyesek a munkába menekülnek. Ez a csoport tehát megszállottan kezdte keresni az ismeretlenre a miértekre a válaszokat. Egy idő után valamiféle szabályok kristályosodtak ki a tapasztalat alapján, hogy miképp lehet ezt a dolgot a leghatékonyabban művelni. Így lassan lassan kialakultak a tudományok, ezek az emberek úgynevezett tudományos szemléletet sajátítottak el, amelybe nem fért bele egy felsőbb lény,hiszen akkor őt kell kérdezni, és nincs mit kutatni.

Így jött létre a vallásosok és ateisták rétege. Ez persze nem ennyire egyszerű, hiszen sokan egy sor dologban tudományosan gondolkodnak, más sor dologban pedig a nyugodt élethez valamiféle vallásra mégiscsak szükségük van. De az megfigyelhető, hogy a bigott vallásosok túlnyomó többsége csak a tárgyban ismerős valamennyire, az élet egyéb dolgaiban bizony nagyon nagyok a hiányosságok. Az ateisták jelentős része pedig eléggé nyitott a világra, elfogadóbb és több az ismerete. De hogy ne legyen ilyen könnyű, mindkét tábor rendelkezik egy nagyon tudatlan, ezért különösen agresszív réteggel (a siker nekik is alapfeltétel az élethez, de nekik csak az agresszió tud az lenni). És mindkét táborban találhatsz megértő, bölcs embereket, akik tudják, hogy akár istennel, akár isten nélkül, de a földi boldogság alapja mégis a megértés és együttműködés.

A vallás kritikája pedig ne dühítsen, hanem örülj neki. Az ateisták tudják, hogy egy tézisüknek nincs nagyobb ereje, mint ha alaposan kikezdik, de nem mennek vele semmire. Ez igaz lehet a vallásra is. Még annyit: egy valódi ateista soha nem azt mondja, hogy nincs isten, hanem azt, nincs bizonyítva a léte. A különbség ennyi, hogy az utóbbi esetben akár lehet(bár nem valószínű), de ezt még nem tudjuk. A hangsúly a "még"-en van.

A kérdés nem engem céloz meg, de azért megosztom az észrevételeimet.

Úgy vettem eddig észre, hogy a valláskritikusok általában felállítanak egy képet a vallásról és a vallásosokról, ami zömében negatív és azt kritizálják. Ez a kép egy korábbi negatív tapasztalatból, vagy egy rossz ismerőstől, vagy akár az itteni névtelen hozzászólók véleményéből áll, így nem felel meg a valóságtól, továbbá erősen torz. A "valláskritikus" ezzel a képpel száll szembe. Ha megkérdezem tőle, hogy miért az a véleménye ami, akkor ezt a negatív képet vetíti ki mindenre. Így teljesen érthető, hogy miért támadja, az ilyen dolgokat én is támadnám...

Nem szeretnék a mentegetőzés jelentésébe belebonyolódni, a lényeg, hogy tételezzünk fel a másikról legalább annyi pozitív hozzáállást, amennyit magunk felé elvárunk.

Aki a vallást kritizálja, nem feltétlenül valláskritikus. A valláskritikusság, mint a zenei, képzőművészeti, vagy más kritikus, egy szakma, amely a vallási tanok téziseit vizsgálja, és azt elemzi, milyen erősek az összefüggések, ellentmondásosak-e az egyes részletek, mik a célok, módszerek, stb. Valláskritikus legfeljebb megalapozatlanul érzékeny lelkekben kelt felháborodást. Akikre itt a többség hivatkozik, azok a vallást, mint tant el nem fogadó, buta, vagy kevésbé buta, agresszív, vagy csak nagyon szókimondó emberek, akik egyszerűen a saját véleményüket mondják el. Mindenféle objektív és módszeres kritikai megállapítás nélkül. Ez a véleményük, lehet vele vitatkozni, vagy sem, de messze nem azonos a tényleges valláskritikával.