Valaki járt hasonló cipőben?

Köszönöm! A cikk érdekes volt, de bennem több kérdést is nyitva hagyott.

Én alapvetően katolikus gyökerekkel rendelkezem, (megkereszteltek, első áldoztam), de már elég hamar ráébredtem a vallás problémáira és agnosztikus lettem.

Teljesen egyet értek a cikk azon részével, hogy a vallástalanság nem hátrány, ha valaki elég szilárd ahhoz mentálisan, hogy nem igényli a vallás mankóját az életének irányításában. Le lehet kezelni a problémákat saját hatáskörben, nem kell az égiekre várni.

Ami számomra kérdés még a cikkel kapcsolatban, hogy nem vizsgálta a hosszú ideig vallástalanok viselkedését és mentális állapotát, azaz csupán egy változás közeli állapotot detektált. Olyan ez mintha a földrengés utáni egy-két nap állapotát vennénk alapul egy vizsgálatban, és nem néznénk meg az állapotot mondjuk egy év múlva. Nyilván rengeteg eltérés van a kettő között. Érdekes lenne egy hasonló vizsgálat tartósan (évtizedes nagyságrendben) vallásos és ateista emberek bevonásával.

Ne higgy, tudj. Amikor hiszel, akkor más gondolatait fogadod magadévá.

A jelenlegi vallások ráadásul mind megbuktak, egyik képviselői sem tudnak a vallásuk tanai szerint élni. Nézd csak meg a katolikus papok pedofil ügyeit világszerte...

Nekem teljesen ateista volt a nevelésem, emlékszem, valamikor kamaszkoromban találkoztam először vallásossal és egészen elképedtem, hogy még manapság is hisznek emberek ókori tézisekben.

Ettől függetlenül voltam templomban, megcsodáltam az akusztikát, a színes ablaküveget, a freskót, olyannak tűnt nekem, mint egy múzeum. Nem hatott rám a monumentalitása, hiszen én már nem nádfedeles viskóban laktam, hanem nagyváros hatodik emeletén, egyedül a kórus tetszett, de ahhoz hasonlót mi is megénekeltünk énekkaron, ahol válogatott hangú fiatalok bármit elénekeltek, gyönyörű hangzással.

Mindenkit érnek csalódások, traumák az életben, elhagyja a szerelme, meghalnak a szülei, a sikerek mellett sikertelenségben is lehet bárkinek osztályrésze, ezeket meg kell tanulni kezelni normális módon, nem valami kitalált szisztémába kapaszkodni.

Olyan ez, mintha valamely gyermeket túlságosan vigyáznak, tudok egy elkényeztetett kislányról, aki soha életében nem esett el, még kiskorában sem, így meg sem tanulta azt kezelni és tinédzser volt már, amikor megtörtént vele, elég csúnyán megsérült, mert még a kezét sem tudta maga elé tenni, nem tanulta meg. Aztán tornából is fel lett mentve, na hiszen, az a véleményem, hogy ennél rosszabbat nem is tehettek volna vele a kétségtelenül jó szándékú szülők, akik a széltől is óvták.

Azon is meglepődök mindig, amikor a gyermekeim még kamaszkorban is hordják az unokáimat az iskolába, én ötévesen egyedül mentem az óvodába, igaz, akkor más volt a forgalom az utakon.

Mégis, a szülő feladata az életre nevelés, ami feltételez egyfajta szabadságot, hogy a felmerülő problémákat maga a gyerek tudja megoldani, persze csak annyi nehézséggel szabad neki találkozni, amit meg is tud oldani, de teljesen üvegház alatt nem érdemes tartani.

Ugyanez vonatkozik a felnőttekre, akit rendesen neveltek, annak nincs szüksége lelki mankóra, de ha esetleg mégis akkora stressz érné, hogy magától nem tud kilábalni belőle, vagy csak hosszú idő alatt, akkor erre vannak terápiák, amit igénybe lehet venni, ha mást nem, tanácsokat, módszereket kaphat bárki, hogyan lehet túllépni a veszteségeken és azt teljes mélységében felfogva, feldolgozva a valóság talaján maradva és lelkileg megerősödve mindenki túlléphet a problémáin.

Nekem eszembe sem jutna, hogy kitalált dolgokba kapaszkodjak, Télapóba, Mórickába, Allahba, Manitouba, vagy Istenbe, mert eleve tévútnak érzem az ilyen csalfa kapaszkodót, olyannak, mint egy elképzelt oszlopot a villamoson.