Felmondanátok ebben az esetben az albérletet?

A barátkozástól nem félek, csak nem megy. Hacsak én nem teszem meg az első lépést, én nem kezdeményezek beszélgetést, én nem veszem fel a kapcsolatot valakivel stb., akkor senki rám sem néz. Először általában kedvelni szoktak az emberek, viszont miután kiderül, hogy nincsenek rendes barátaim, nincsen párom, mondhatni családom sincsen stb., a legtöbb ember azonnal elfordul tőlem és ott is hagy a francba vagy esetleg kihasznál (iskolai közösségekben például jellemzően ez szokott történni, hogy adjak házit, jegyzetet stb. és erre jó vagyok, de másra már nem). A szüleim egyáltalán nem foglalkoznak velem, emiatt nem tudok velük beszélgetni sem erről stb., semmiféle kapcsolat nincsen és nem is volt közöttünk soha. A munkától is azért félek, mert egész életemben azt hallottam, hogy nem érek semmit, hülye vagyok, nem vagyok jó semmire stb. és nem tudom elképzelni, hogy a tanulás mellett még dolgozni is tudjak. Az egyetem miatt is rengeteget stresszelek, mert rengeteget kell tanulni, rendszeresek a számonkérések, határidők stb., így attól félek a diákmunka is csak egy újabb stresszforrás lenne, ott is mindenki csak kiközösítene, szidna, kihasználna, utálna engem. Mikor már meg tudtam finanszírozni magamnak elkezdtem szakemberhez járni és jelenleg is járok pszichológushoz, de semmi eredménye nem volt még. Szerintük csupán az a probléma, hogy túl sok negatív hatás ért gyerekkoromban, mert mindig kiközösítettek, verbálisan és fizikailag is bántalmaztak a kortársaim és a tanárok is, a szüleim nem foglalkoztak velem stb. és ezen kell dolgozni, hogy ezen túl tudjak lépni. Eddig eredménytelen a dolog, úgyhogy nem tudom hogy mégis mitől változna.

A felnövéssel nincsen gondom.

Érdekes vagy sem, ez a helyzet és az eddig is tiszta volt, hogy mi lenne a menete.