Nem idegesítő szokás az amikor, ha az ember sikertelen az életben azt csakis az egyénre hárítja?

"Nem az egyéntől kell változást várni, hanem a társadalomtól és ezért is tartom fontosnak a szocializációt, mert a neoliberalizmus csak embertelenséget, frusztrációt és szegénységet teremt. Ez a mi országunkra is jellemző."

Itt a hanyatló nyugaton egyáltalán nem érezni ezt.

A képregény pedig erősen ferdít és a két végletet mutatja be.

"Itt a hanyatló nyugaton egyáltalán nem érezni ezt."

Jaj, hát persze :D

Egyébként valóban létezik a képregényes jelenség, szerintem tök alap.

Persze az is, hogy sokan szeretik hárítani a felelősséget.

Valahol a kettő között van az igazság, de itthon a szocialista örökség jelenleg inkább pont afelé orientálja az embereket, hogy az államtól várjanak el mindent.

Mellesleg Piroska pl. simán kimehetett volna külföldre 1-2 évre tőkét szerezni a tanuláshoz, képezhette volna magát önszorgalomból a tanulmányai mellett, építhetett volna kapcsolatokat vagy akár saját vállalkozást és akkor ezerszer többre viszi.

Másfelől Richárd, akinek sosem kellett szembenéznie nehézségekkel, valószínűleg az első (előbb-utóbb elkerülhetetlen) válsághelyzetben összeomlik, eközben Piroskát megedzette az élet ilyen téren.

Szóval nem igazságos az élet, de lehet és kell is egyéni szinten alakítani ezen. Természetesen ennek is megvannak a maga korlátai (és nem érdemes a "survivorship bias" hibájába esni, csak mert páran borzasztó körülmények közül is ki tudtak törni).

Egyetértek az előzőekkel és a képregénnyel kapcsolatban néhány megjegyzést tennék.

1. Fűtött a lakásunk, tele a hűtőszekrényünk, nem átjáróház a lakásunk, gyerekünk mégis sokat beteg. Az óvodából hozza a vírusokat, ahogyan Richárd és Piroska ugyanakkor eséllyel hazahozhatja.

2. Ne csináljunk úgy, mintha állami iskolában ne lehetne megfelelő ismereteket szerezni. A legjobb gimnáziumok a fővárosban pl. a Fazekas, Apáczai, Trefort, ezek mind állami fenntartásúak, éspedig az ELTE gyakorló gimnáziumai.

3. Ami sokat számít a gyerek jövője szempontjából: hogy kicsi korában mennyit meséltek, mondókáztak neki, mennyit játszottak vele? Mennyi ölelést, simogatást kapott, mennyi érzelmi biztonságot? Mennyi odafigyelést, biztatást? Hogy kezdetleges kis rajzait, alkotásait örömmel rakják ki szülei, vagy leszólják, hogy ügyetlen, tehetségtelen.

4. Ahogy már írták, R. hozzászokhat ahhoz, hogy neki minden könnyen megy, és ha valahol nehézségbe ütközik, feladja. P. megszokhatja azt, hogy az életben keményen meg kell küzdeni mindenért, nem érdemes nyavalyogni, sajnáltatni magunkat.

5. R., ha túl sok pénzt kap és túl kevés törődést, lehet afféle aranyifjú, aki 18 évesen a papától kapott Audival furikázza a csajokat. Bele az éjszakába, pénz van bőven, aztán hazafelé részegen neki a szalagkorlátnak. Aztán egyik kiscsaj meghal, R. bíróság elé kerül - és megtört lelkű ember lesz belőle. P-nek meg esélye sincs ilyenre, mert őneki pénze sincs szórakozni. R. ezután esetleg sodródni kezd, céltalanná válik, míg P. szépen dolgozik a szakmájában, párra talál és boldog anya lesz belőle.

A boldogság nem attól függ, hogy egy fogadáson ki vehet süteményt az ezüsttálcáról és ki az aki nyújtja az ezüsttálcát, mint kiszolgáló személy.

Messze fontosabb a magánéleti harmónia, a lelki béke. Erről - különös módon - ez a képregény egy szóval sem ír. Pedig lehet, hogy Piroska boldog családi életet él, Richárd házasélete meg romokban van.

A két végletet mutatja be a képregény, viszont van benne ráció, és úgy gondolom, hogy attól, hogy az egyik fél menő, a másik kevésbé menőbb feladatot lát el, attól még egymásra vannak utalva. Azért, mert az egyik lehet, hogy szuper üzletet tud kötni, de egy hitvány rántottát sem tud önmaga megcsinálni, míg a másik fél pedig 5*-os rántottát készít. És mi van akkor, ha épp neki? Semmi: mindenki a feladatát végzi és mindenki ember, munkás, munkatárs benne: egy társadalomnak hasonlóan kellene működnie. Különben azon emberek, akiknek valamilyen tényező végett nehezebb az életük, sokkal jobban életrevalóbbak…

Mo.-n inkább azzal van a gond, hogy:

A, sokan lenézik a másikat a feladata, a munkája végett, de a legnagyobb probléma az, hogy:

B, Mo.-n a munkahelyeken a dodzsemezés megy (értsd: a másik fölösleges b×gatása: ha okos, azért, ha kevésbé az, akkor azért. Aki kicsit is más, mint a többi, annak Mo.-n fel kell készülnie a legrosszabbakra. Pl.: a sérültek vs. épek munkahelyi integrációja pedig o-n a legreménytelenebb, mert az épek által 100*-osan ki vannak pécézve a sérültek. És sajnos ezt az egészet a magyar élvezi).

Érdekes tendencia jelenik mostanában meg: a ’90-es években rengeteg ember lett hajléktalan, szegény, ugyanakkor jópáran megtollasodtak. Milyen gyerekek nevelkedtek közben? Talán ma látjuk: sokuk ma elfelejtik, hogy vannak-voltak szüleik, így a kapzsiság, a másikkal való nem törődés mutatkozik meg (az elhíresült „... annyit is ér” mondatok majdhogynem mindennaposak). Ellenben ha valami nem sikerül, akkor megy a feljelentgetés, a kártérítés követelés <” az államtól várjanak el mindent”>… Pedig mindenki tudja, hogy emberek vagyunk, akik tévednek: van, amikor kicsit, van, amikor nagyot. És ma én, holnap „te” is tévedhetsz…

Egy olyan társadalomra lenne szükség, ahol az állam ad egyfajta lehetőséget az önálló életre (pl.: a valós, jól kiépített otthoni távmunka bevezetése sokat segítene az egyes társadalmi rétegeknek, vagy pl.: mikro-hitelezés szabályokkal, mellette egy korrekt adózási forma bevezetése). Így a népnek lenne valós munkája, amiből normálisan befizethetné kötelezően az adókat, és az egyéb fontos dolgokat. Szerintem az sem lenne annyira nagy gond, ha nem jutna be az országba minden mai kor Istencsodája, mert pl.: egy mai okostelefon rengeteg funkciója nincs kihasználva, de sokak menőznek, hogy nekem a legújabb xarom van (igaz, feleslegesen)…

Sajnálom, hogy Mo.-n annyira nagyon futtatják a Fengshui, meditáció, lelkibéke és egyéb csodadolgokat, de majdhogynem semmi értelme, mert olyan, mintha pont az ellenkezője mutatkozna meg a társadalmon: az eltávolodás egymástól.

Igazából engem az bántott ebben a képregényben, hogy abból indul ki, hogy aki sokat keres és a társadalmi hierarchiában fent van, annak mindenképpen jó, aki meg nem, annak mindenképpen rossz.

Én meg úgy gondolom, ha egy szerény jövedelmű kisember örömmel végzi a munkáját, békében van önmagával és világgal, akkor neki jó. És a sikeres cégvezető is lehet boldogtalan (sőőőt!).

Ráadásul egy szót nem szól a képregény arról, hogy a magánélete bármelyiküknek alakulhat jól is, rosszul is. Márpedig ez még sokkal többet számít az egyén boldogsága szempontjából, mint az anyagi helyzet, társadalmi státusz.

Kimondom: szerintem ez egy buta amerikai képregény, amelyik abból indul ki, hogy egyetlen boldogságod lehet: a pénz. Hát én ezt egészen másképp gondolom!