Ki hogyan éli meg (túl) hogy meleg egy kis településen? Hogyan tudja eltitkolni? Hogyan tud úrrá lenni azon, hogy nehogy észrevegye más? Hogyan tud boldognak látszó életet élni egy belső tragédiával a lelkében?

Az ember csinál egy "maszkot" amit reggel felvesz és csak akkor mer levenni amikor este otthon kattan a zárban a kulcs. Folyamatos rettegés attól, hogy sejti-e valaki, mondtam-e valami olyat ami utalna rá vagy csak egy gesztus amiből sejtenék... Ha valaki a melegeken poénkodik előtted az vajon azért van mert rád célozgat? Persze mosolyogsz, minden rendben, ma is szép napunk van.

A legrosszabb mégis a magány. Hogy nincs kit megölelni, nincs kivel őszintén beszélni, nincs kimellett behunyhatod a szemed abban a tudatban, hogy reggel is ott lesz veled.

Az érzed, hogy egyedül vagy a világban és még azt is ellököd magadtól aki közeledik mert azzal is csak bevallanád, hogy az vagy amit. És mi van ha csak "le akar buktatni". Egyedül vagy a világ ellen.

A legszomorúbb, hogy az öngyilkosság is vonzóbb mint az a tudat, hogy kiderül. Nem tudom meddig lehet élni így csak azt, hogy meddig érdemes: Semeddig.

Mindig irigyeltem azokat akiknek megvolt a bátorságok, hogy feltartott fejjel ki merjék mondani, hogy "Igen, az vagyok. És akkor mi van?". Én sajnos nem vagyok ilyen. Nekem az is nehéz volt, hogy saját magam előtt fel tudjam vállalni. Hogy bele tudjak nézni a tükörbe azzal a tudattal, hogy nem vagyok szörnyeteg.