Kérhetek véleményeket a thriller könyvem részletére? Most úgy érzem jól sikerült, bízok benne, hogy nektek is fog tetszeni!

A könyv első két oldaláról van szó egyébként, tehát nem lehet rámondani hogy nem érthető, még nagyon gyerekcipőben jár. A formasági dolgokat megemlíthetitek, de leginkább az élmény érdekelne, amit az olvasása nyújtott. Mennyire adja át azt, amit a főszereplő érez, és így tovább.

*****

Az ébresztőóra hangja az agyamig hatol. Keresztülfúrja magát a dobhártyámon, behatol az agyvelőmbe, és teljesen szétroncsolva azt ide-oda szaggatja magának az utat a koponyámba zárva. Akaraterővel szétfeszítem az égő szemeim fedő szemhéjat, majd recsegő vállal felülök az ágyban. Rettenetesen kimerültnek érzem magamat, és egyetlen dologra tudok csak gondolni: nem akarok felkelni. Pihenni akarok, semmit sem szeretnék csinálni, mert elegem lett ebből az egészből… Hányingerem van, érzem, hogy egy stressz okozta fejfájás kezd lassan kialakulni kocsonyás tudatomban… Én pedig csak gondolkozok zavarosan – az ember képes úgy összetetten gondolkozni egyáltalán, hogy az agya még félig az álmok világában van? Éppen hogy kezd visszatérni a valóságba: a keserű, kocsonyás és rideg valóságba. Azt olvastam valahol, hogy az ember addig érezze jól magát, amíg rosszakat álmodik, mert akkor még van remény… nem tudom, hogy ez az én életemben meddig vetíthető ki, de nekem más nem lehet, ha azt tapasztalom, hogy az elmúlt hetekben kifejezetten olyan álmaim voltak, amikről ha tudnám, hogy a halálom után is folytatódnak, gond nélkül kilépek az első vonat vagy távolsági busz elé…

Felállok, majd nekitámaszkodok a szemben lévő ruhásszekrénynek. Alig tudok fél másodpercig nyitva tartani a szememet, minden erőmet be kell vetnem, ha tényleg szeretnék életképes állapotba kerülni. Kitántorgok a recsegő parkettán lépdelve a szobámból, majd homályos ködön át szemlélve a lakásom nyújtotta szűk életteret elbotladozok a konyháig.

Beteszek pirulni egy szelet kenyeret, egy bögre vizet a mikróba, és nekitámaszkodok a konyhapultnak. Valamit kezdenem kell magammal. Mindenképpen kell csinálnom valamit, különben komoly problémáim lesznek még… nagyon is komoly problémák…

- Milyen komoly problémákról beszélsz? – Hallom a saját szavaim kitekert, nyakatörött gúnyos visszhangját megszólalni a fejemben. – Nincs eléggé széthullva így is az életed, te szerencsétlen? Anton… Tudnod kellene, hogy hova lépj, mielőtt még elhatározod magad.

De igen, szét van esve. Minden bizonnyal. Teljesen tönkrementem lassanként onnantól kezdve, hogy betöltöttem a huszonegyet. Azóta eltelt fél év, és én sehol sem vagyok. Addig még mondhatni normális életem volt. Olyan élet, amiről a legtöbb ember merhetne álmodni, ha nem lenne túl vak ahhoz, hogy beismerje: csak tennie kellene azért, hogy elérjen valamit. Tettem? Minden bizonnyal.

- Tettél a ló...rt! – Hallom újra a saját gondolataimat.

Szerencse, hogy egy szakembernél tett kétszeri látogatásom alkalmával ki lett jelentve: mindössze a lelki problémák hatalmasodtak el annyira rajtam, hogy a téves világszemléletet építő belső szavaimat valóságnak gondoljam – olyan erős valóságnak, amit szinte már hallani, ízlelni lehet.

A mikró csengése rúg vissza a valóságba – én pedig úgy érzem, mintha néhány métert még csúsztam is volna a rúgás erejétől a konyha hideg csempepadlóján – pedig a konyhám nincs is több méter semelyik irányban. Ahogy kiveszem az átforrósodott bögrét, a kenyérpirító is megvetően kiköpi elém a megbarnult, égett szélű kenyérszeletet, mintha csak azt mondaná: „Minek ez már neked? Áruld el!”

Megrázom a fejemet. R...dtul gyorsan el kell felejtenem ezeket a gondolatokat, mert nagyon komoly problémák elé fogok nézni, ha ez a gondolkodásmód így marad. Egyszerűen csak nem engedhetem meg magamnak, hogy így maradjon. Nem, és kész. Már teljesen nyitva tudom tartani a szememet, így azt a reszkető, megsoványodott kezet is figyelemmel tudom kísérni, ami a testemhez kapcsolódva instant kávét kanalaz a bögrébe.

Egy, kettő, három, majd némi gondolkozás után négy kanál… aztán három cukor következik, és egy hosszas, csilingelő, elnyújtott kavarás. Sokkal tovább is tart mint kellene, nyilvánvalóan semmi értelme, de jólesik ezt a melankóliába süppesztő hangot hallgatni. Az sem érdekel különösebben, hogy kihűlik a pirítósom. Iszok néhány kortyot a kávéból, aztán előhalászom a hűtőből a vajat, és megkenem a kenyeret. Étvágytalanul, a rágást segítő nyáltermelés nélkül próbálom összerágni a falatokat, és próbálom elhitetni magammal, hogy van étvágyam.

Tegnapelőtt felmondtam a munkahelyemen. Egy helyi üzemben dolgoztam, de meguntam azt a fajta undorító emberi viselkedésmintát, amit ott mindenki átvett szépen lassan. Miért kelek akkor fel? Mert meg kell tartanom a napirendet. Az utolsó hajszálak, amikbe kapaszkodni próbálok

az összeomlás elől, éppen ilyenek. A munkahelyemen a szalag mellett álló szerencsétlen sz...háziakkal nem lehetett semmilyen módon szót érteni, hisz azt gondolták – azt akarták hinni magukról –, hogy ők igenis jó, bebiztosított helyen voltak. Pedig egy óriási orosz cégcsoport egy apró kis mellékága az az üzem, én pedig ennek az irdatlan polipnak egyetlen karján ülő apró sejt voltam a felmondásomig. Egyetlen kósza gondolatába került volna valamelyik fekete Mercedes hátsó ülésén kitalálnia egy felsővezetőnek, hogy nincs szükségük háromszáz emberre, mert gépiesítenek néhány gyártósort, és búcsút is inthettek a nyomorultak a „biztos” életüknek. Ez a 21. század. Ez az életem: Moszkva már csak ilyen. Életemben nagyjából négy-öt alkalommal hagytam el, külföldön pedig sosem voltam. Mást sem láttam, csak ezt a fajta életet. Ahogy utánanéztem a város történelmének – annak a városnak a történelmének, ami még a térképeken is tartja a pedáns, szigorú, szinte már szimmetrikus alakját a sugárútjaival – valahogy mindig egy másik életbe, másik képzeletbeli világba csöppentem át, ahol a város külsőségeinek megfelelő életminőséget is várhatok el… de kitől? Magamtól? A halott szüleimtől? Tőlük kaptam valamit: az örökségemet. A kormánytól? A nemrég még barátaimnak mondott emberektől? Senkitől sem várhatok el ilyet. Senkitől a r...dt égvilágon… R...djon meg a világ? Talán csak én fogok egy kiadós baleset után.

Hirtelen elmosolyodok, de a megfáradt, katatóniába süllyedt arcizmaim csak meglepődve felkiáltanak: Mit csinálsz? Szélesebbre tárul a mosolyom, én pedig kuncogni kezdek. A hasizmaim rázkódnak, újra és újra megfeszülnek, én pedig egyre hangosabban nevetek, egész addig, míg már úgy ráz a görcsös kiakadásom hiénavihogásra emlékeztető eredménye, hogy a kávém háromnegyede kiloccsan a földre.

- A k...a életbe… a r...dt… k...a… él… életbe… - Mondom magamnak miközben próbálok némi komolyságot magamra erőltetni, de nem megy. Perceken keresztül, egészen a lüktető fejfájás felerősödéséig megállás nélkül röhögök, és lassan lecsúszok a konyhapulton a földre. Beleülök a kiloccsant kávémba, fetrengek a mocskos földön, és csak nevetek. Nem tudom hogy mennyi ideig tart, amíg teljesen magamhoz tudok térni, de nem is izgat. Abszolút nem érdekel. R...djon el a világ, ha nem tetszik neki valami! – Még néhány összerándulás következik a hasfalamban, és nem nevetek tovább, csupán a mosoly, és vigyorgás marad nekem.

Hirtelen megkönnyebbülést érzek, mintha órákon keresztül zokogtam volna, hogy a könnyeimmel együtt minden felesleges hormontól is megszabaduljak. Na igen. Ha ilyen apróságokat tudok, ha tényleg megvan a magamhoz való eszem, ahogy mások mondták, akkor mégis miért ilyen korcs, ócska helyen dolgoztattam magamat? Miért hagytam, hogy tönkremenjen az életem? Nem fog tönkremenni, ebből elég volt, ezt bizony meguntam.

Teljesen kiürülve, érzelmek nélkül állok fel a földről. Végigtapogatom az alsónadrágomat hátul – természetesen teljesen átáztatta a kávé. A combom, alkarom, oldalam is kapott a reggeli löttyből. Csak beletörődve lehajtom a maradék egy kortyot, beteszek még egy pohár vizet a mikróba, és hozok egy rongyot. Gyorsan feltörlök mindent, majd elmegyek lezuhanyozni. A forró víz alatt állva egy darabig csak a derűs nyugalom tölt meg és a végtelenül üres, fekete nihil szélén ácsorogva nézek magam elé egyetlen pontra irányítva az égető vízsugarat. A mellkasomon már tenyérnyi vörös volt keletkezik mire elemelem róla a rózsát, és rendesen megfürdök. Szappanozok, közben megpróbálom megtervezni a napomat, de megint csak röhögésbe fullad az egész. Szinte már sikoltozva, pánikszerűen vihogok, mint egy megsoványodott, beteg lidérc a lerobbant fürdőszoba gőzfelhőjébe burkolózva…

- Ez már az összeomlás… innen már nincs visszaút, tényleg végem van. Nem fogom ezt bírni, komolyan nem fogom… - Mondogatom magamnak hol hangosan, hol gondolatban. Végül felöltözök, megcsinálom a második kávémat, és meggyújtok egy cigit. Akkorát szívok belőle amekkorát csak bírok, és a lehető legmélyebb lélegzettel tüdőzöm le. Érezni akarom hogy élek. A forró kávét – a fájdalmat szándékosan egyre intenzívebben keltve magamban – óriási kortyokban iszom meg, majd mikor végeztem a nikotin és koffein bejuttatásával, csak támaszkodok néhány pillanatig a konyhaasztalon. Valamiért viszketni kezd az orrom, és rándul egyet-egyet a szemem. Tényleg ennyi volna? Huszonegy évesen egyike leszek a világstatisztikákban szereplő öngyilkosoknak? Egy szám leszek? Hiszen eddig is az voltam, a k...a életbe… Még megeresztek egy sanda mosolyt, majd bemegyek a hálószobába, és leülök a számítógépem elé.

Remélem megérte végigolvasni, nagyon köszönöm mindenkinek az építő kritikákat!