Mondanátok róla véleményt?

Elkezdtem szórakozásból egy könyvet írni és kíváncsi lennék a véleményetekre róla. Alapvetően a barátnőim mondták, hogy én jó fogalmazásokat tudok írni meg történeteket (egyszer az egyik barátnőmmel el is kezdtem egyet írni, csak mivel eléggé különbözőek vagyunk, ezért nem haladtunk semerre vele). Nem tudom, hogy ez tényleg így van, vagy csak kedvességből mondták. A szüleimnek sosem szoktam megmutatni az ilyen "alkotásaimat", ezért kérem a ti véleményeteket. Ha van valami tanácsotok, akkor nyugodtan írjátok meg. Előre is köszönöm a válaszokat :)

A rózsaszín köd

1.fejezet

Reggel ugyanúgy hatkor keltem, hogy elmenjek futni, mint szoktam. Felöltöztem edzős ruhába (bő póló, rövidnadrág), majd felvéve a cipőmet útnak is indultam a parknak egy eldugott részére, ahol nincs senki. Nem szeretek mások előtt futni az utcán, bármennyire is szokhattam meg az atlétikai versenyek alatt. Bemelegítettem, majd elkezdtem azt a laza három kilométert.

Visszaemlékezve milyen nevetséges, hogy majdnem egy éve még ennek a felét is alig tudtam megtenni. Az meg már kevésbé vicces, hogy mennyi mindent meg kellett tennem ahhoz, hogy le tudjam ezt futni. Mindig is atlétikáztam, körülbelül olyan másodikban kezdtem általánosban, viszont sosem űztem annyira sportszerűen. Ennek az oka meg egyszerű: Bármennyire szerettem, egyáltalán nem ment. Aztán egy nyáron gondoltam megedzem magam. Jó, bevallom! Csak le akartam fogyni. Viszont utána annyira beleéltem magam és annyira jól esett, hogy az elért célom után is folytattam a napirendi edzésemet, mint egész nyáron hetedikesként – majdnem nyolcadikosként –.

Úgyhogy egy valamit tanácsolok mindenkinek. Ne adjátok fel a célotokat/álmotokat! Legyen akaraterőtök! Ha az nincs semmi nem fog menni, amit el akartok valaha érni az életben. Nekem két év kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam (ötödiktől hetedikig). Könyörgöm, ti nektek hamarabb sikerüljön. Na, én Virág Lola voltam, a tanácsadás szakértője. Sziasztok! :D

Hazafelé menet még beugrottam a pékségbe, ahol a nagybátyám már szeretettel várt. Tegnap mondtam neki, hogy reggel beugrok pár pogácsáért, mert miután hazaérek majdnem rögtön elindulunk megvásárolni a tancuccokat a legközelebbi nagy bevásárlóközpontba. Most mondhatjátok, hogy minek sietünk ennyire, hiszen annak a megvásárlása maximum két-három óra. Aha, biztos. De az is biztos, hogy nem az én családomnak.

Általában ez így szokott nálunk kinézni: Belépünk a boltba. Olyan 10 percig együtt marad a család, majd Anya meglát a közelben egy jó serpenyőt (már legalább 5db van otthon belőle), megáll megnézni. Apa meglátja, hogy árulnak egy új videójátékot, megnézi az árát. Ha az is rendben van és nem csak a játék, megveszi, ha nincs akkor nem. Ezen körülbelül negyedórát gondolkodik, mivel az árát a játék grafikája, története és további szempontjai szerint nézi. Aztán van még a nővérem. Ő róla ne is beszéljünk! Ő már állítom, hogy egy külön kategória. Amint meglát egy jó ruhát vagy smink készletet rögtön eltűnik, és csak olyan 30 perc múlva kerül elő. Ezalatt az idő alatt vagy egy bolti dolgozóhoz megy kérdezgetni a ruha anyagáról (rajta van a papírján, basszus!), nyúlékonyságáról vagy még esetleg, ha a színében sem biztos, akkor azt is megkérdezi. Múltkor azt nem tudta eldönteni, hogy a ruha, amit kinézett, az levél vagy fűzöld-e. Ja, és akkor nekem is vele kellett tartanom, szóval rohadt kínosan éreztem magam mellette. Ne is tudjátok mennyire!

Még a boltban beszélgettem egy picit a bácsikámmal, majd elindultam haza, hogy utána pedig elmenjek a pokolba. Ja, nekem nem az iskola a pokol (sőt, kifejezetten szeretem is, de shh! Ne mondjátok el senkinek 😉), hanem a bolt maga. És szerintem az előbb olvasott dolgokból gondolhatjátok, hogy miért.

Na, szóval. Hol is tartottam? Ja, igen. Tehát, beléptem a házba, de előtte még jól megnéztem. Oh, hogy 10 évvel ezelőtt még teljesen máshogy láttam. A sárga falait a nap sugarainak képzeltem, a garázst egy hatalmas nagy barlangnak, ami bármikor lecsukódhat, megéve apának az autóját. Az ablakok és az ajtó volt a háznak a szája és a szemei, emellett a terasz volt az orra, ami anyáék szobájához volt hozzáépítve. A bokrok és a fák voltak a kertben az időkapuk, ahova beugorva utazhattam a dinoszauruszok és a mai civilizáció között. A csúszda pedig nyalókából volt, amin lecsúszva vattacukorba érkezek. Egy szóval, vagy kettővel. Ja, nem. Inkább hárommal: Jó gyerekkorom volt.

- Hazaértem – kiáltottam az én kicsi családomnak, miközben vettem le a cipőmet. Viszont belépve a nappaliba eléggé furcsa látvány fogadott. Apa egy széken állt nyakában a nővéremmel, aki éppen a szekrény tetején keresett valamit. Úgy tűnt nem nagyon megy neki, tekintve, hogy még apa nyakában ülve sem találja a keresett tárgyat (vagy élőlényt, de remélem ez ki van zárva), mivel még így sem látja a szekrény legtetejét – Mit csináltok? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben megálltam kellő távolságra tőlük, hogyha esetlegesen eldőlnének, azt ne rám tegyék.

- A nyári ruhámat keresem, amit még tavaly adtak a nagyiék – válaszolta mélyen elmélyülve a keresésben a nővérem. Ezzel a kijelentésével csak kettő gond volt. Egy, azon a szekrényen max. azokat a cuccainkat tároljuk, amik valószínűleg még 70 év múlva sem kellenének. Kettő, én úgy emlékszem, hogy nem tetszett neki az a ruha, mert szerinte – hogy idézzem – túl csicsás volt. Jó, mondjuk ez talán igaz is volt az én esetemben, de az ő ruháihoz képest – amiket még hordani is szokott – ez fura kijelentés. Ennek a gondolatmenetemnek pedig hangot is adtam, amire így válaszolt:

- Na, először is. A legelső felvetésed tényleg igaz, mivel azt a ruhát pontosan, azért raktam ide, mert úgy gondoltam 70 év múlva sem kell.

- Akkor mi a francért keresed most? – ráncoltam a szemöldököm. Közben még egy lépést tettem hátrébb, mert láttam, hogy a tőlem balra levő oldalon egy csomó port lesöpört és nem akartam, hogy rám is kerüljön. Meg pók, mert lehet az is van. Meg a három hónapja eltűnt békánk. A többi dologtól már nem tartok, viszont ezektől nagyon.

- Mert láttam, hogy a Kökiben pont van egy vásár a legalsó szinten, ahol egyben el is lehet cserélni a cuccaidat, amik már nem kellenek. És gondoltam ez másnak már csak kell, ezért odaadom valakinek, én meg szerzek cserébe egy új tök menő ruhát. Mindenki jól jár! – mondta meggyőző hangnemben, bár szerintem még ő sem hitt magában. De most őszintén. Kinek kell az a ruha?

- Lányok, én tökre örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettek veszekedés nélkül – ami valljuk be ritka –, de basszus, én mindjárt itt fogok összecsuklani! – mordult fel apám Linda alatt.

- Várj, várj! Csak egy perc még – mondta, de már láttam apa lábain, hogy kezdik feladni a szolgálatot, ezért jobban láttam elspurizni a konyhába, ahol várhatólag anya fogadott. Hiszen az anyák hol vannak a legtöbbet, ha nem a konyhában?

Éppen az ebédet csinálta, ami az illatokból ítélve Lasagne lesz. Uh, a kedvencem!

Anyának a barna haja kontyban volt, mint majdnem minden nap, de mégis ma a szokásostól eltérően kettő tincset szabadon hagyott az arca mellett mind a két oldalon. Nem értettem először, hogy miért, de aztán eszembe jutott, hogy tegnap említette, hogy lesz valami főzőverseny rendezve a bevásárlóközpontban. Biztos azért valamennyire jól akar kinézni, nem úgy, mint, aki már majdnem teljesen felnevelt két gyereket, akik mellett mindig fáradt, mert csak veszekedni tudnak mellette. Jaja, azok mi vagyunk. Néha, azért sajnálom anyát.

Odaléptem mellé, hogy észrevegyen, de persze közben kivettem egy poharat a szekrényből, hogy ne legyen fura a cselekedetem. Ez egy jó trükk arra, ha az emberek nem vesznek észre, de te meg pont azt akarod, hogy vegyenek már észre. És persze az esetek 99,99%-ában be is válik pont úgy, mint most anyánál is.

Oh, Kincsem, nem is vettelek észre – mosolygott rám anya – Milyen volt a futás?

Ez egy elég egyszerű kérdés, mégis elgondolkozok a válaszon. Szeretek sokat beszélni és legtöbbször mindig mindent kifejtek, ami legtöbbször elég hosszúra is nyúlik.

- Jobb volt, mint egy évvel ezelőtt, de rosszabb, mint vártam – mondtam anyának, aki kérdőn nézett rám, hogy bővebben kifejtsem a válaszom – Tavaly ugyanekkor még elég nehézkesen ment a hosszútáv, viszont most olyan…olyan, mintha szárnyalnék – mosolyodtam el, mire ő is elmosolyodott. Szeretett boldognak látni. Utálta, ha sírok vagy boldogtalan vagyok, mivel tudta, hogy akkor tényleg nagy a baj, mert ritkán mutatom meg ezt az énemet – Viszont egyben rosszabb is volt, mint vártam, mivel közben, ha jól számoltam, négyszer meg kellett állnom megmasszíroznom a bokám és pihentetni egy kicsit – fejeztem be a bokámra pillantva. A bokám említése után féltem anyára pillantani. Tudja, hogy nem a legjobb állapotban van, de azért a sportolást mégsem akarja megtiltani. És szerintem meg nincs annyira rossz állapotban, hiszen nem szakadt el még az ínszalagom, csak meghúzódott.

- Egyenlőre meglátjuk mi lesz. Ha rosszabbodik akkor muszáj elmennünk orvoshoz – mondta, miközben visszafordult a sütőhöz. Erre csak egy „rendben”-t mondtam, majd felmentem a szobámba elkészülődni a vásárláshoz, miközben – a számomra – az élet rejtélyein gondolkodtam.

Mikor elkészültem, lementem a bejárati ajtóhoz, ahol a bokaszorítómra felvettem a szandálomat. Lehet hülyén néz ki, de azért a másik lábam hagy szellőzzön már a nagy melegben, könyörgöm! Még megvártam anyáékat meg a nővéremet, majd legalább 20 perc út után végre megérkeztünk a halálom pontjára.

Innen pedig minden úgy lett, ahogy meg is jósoltam. Anya ment serpenyőt nézni, apám ment videójátékokat elemezni, a nővérem meg ment zaklatni az egyik boltost. Csak a szokásos. Konkrétan a káosz közepén állva, egyedüli normális emberként elmentem beszerezni a tanfelszerelés egyrészét. Egy picit meggyűlt a bajom a füzeteknél, mivel semmiképpen nem akartam, hogy ugyanúgy nézzen ki az összes, de végül találtam legalább harminc különböző füzetet. Igazán megszenvedtem érte. Ezután már csak a további szokásos dolgot kellett megkeresnem. Mint például ragasztót, vonalzót meg körzőt (az utóbbi kettő tavaly eltörött, míg a legelső csak kifogyott. Mindig az én ragasztóm használják…).

Miután végeztem és végleg mindent befejeztem elindultam kis családom megkeresésére. Először anyukámat kerestem meg, mert még reggel elmondta, hogy hol keressük, ha kellene. Hát, nekem csak arra kellett, hogy induljunk már haza, de mindegy. Mondtam neki, hogy induljon apa keresésére, addig én előhalászom valahonnan (valószínűleg a sminkektől) a nővérem. Ah, csak ne így találjam meg: egy biztonsági őrnél, egy boltosnak magyarázva, akitől valószínűleg bocsánatot kell majd kérnem és a legsúlyosabb…Ne kóstolgassa a szájfényt. Basszus, komolyan mondom, nem tudom mi értelme van annak.

A sorok között lépdeltem, bőszen keresgélve, amikor nekimentem valaminek. Mivel nem mozdult meg az a valami (és én sem) és csak feketeséget láttam, ezért egy pillanatra azt hittem elájultam, de aztán rájöttem, hogy még mindig épségben állok, egy embernek nekimenve, aki valószínűleg most nagyon mérges miattam. Ám, ez nem igazolódott be nagyon, hiszen miközben megfordult az illető (aki feltehetőleg iszonyat helyes), ez a párbeszéd zajlott:

- Öhm, helló!

- Helló! *zavart pillantás* Esetleg…szeretnél valamit?

- Mi? Ja, nem. Öhm, bocsánat, hogy neked mentem.

- Semmiség, megesik. Örülök, hogy…megbotlottál bennem? – nevetett fel zavartan, mire én is elmosolyodtam egy kissé elvörösödve – Hogy hívnak?

- Lola – válaszoltam – Téged?

- Kristóf – mosolygott rám. A távolból hallottam egy női hangot, ami feltehetőleg az ő nevét kiabálta – Bocsi, de most mennem kell. Remélem még találkozunk – kacsintott rám, amitől egy kicsit – tényleg csak egy kicsit – zavarba jöttem.

- Ok-oké. Én is remélem. Szia! – intettem esetlenül, mire kuncogva ő is intett egyet, majd hátra se nézve indult meg a – feltehetőleg – családjához.

Még körülbelül olyan fél percig ott álltam, majd elindultam a nővéremhez, akit végül sikeresen meg is találtam egy boltosnál. Hát persze, hogy még több kínos pillanat nélkül nem bírom ki ezt a napot.

- Kikérem magamnak, ezt mondják maguk minőségi terméknek? – mutatott ingerülten egy szájfényre. OH – ÉDES – ISTENEM! Mondd, hogy nem kóstolta meg! Lassan odaléptem hozzájuk, majd félénken megszólítottam az eladót.

- Öhm, elnézést.

- Oh, Lola! Te mit keresel itt? – nézett rám Linda kiváncsian.

- Már bocsánat, de ismeri őt? – mutatott a boltos kissé mérgesen (egyáltalán nem jó jel) drága, kedvenc nővéremre.

- Ami azt illeti, igen. Hiszen ki nem ismerné a vérszerinti nővérét? Hacsak nem derül ki, hogy transzvesztita, mert akkor egyáltalán nem ismerte eddig – próbáltam elviccelni a dolgot, hátha jó kedvében találom az eladót, de látszólag nem jött össze.

- Ez nagyon beteg volt – súgta oda a nővérem. Szerinte nem tudom?! De tehetek róla, hogy más nem jutott az eszembe?

- Tűnjenek innen – parancsolt ránk az eladó a halántékát masszírozva, kissé ijesztően.

-Azonnal – bólintottam. Elkezdtem Lindát magam után húzni, aki közben visszaakarta rakni a szájfényt a helyére, de az eladó ráparancsolt, hogy vissza ne rakja, ha már megnyalta. Legalább ingyen megkaptuk.

Kiérve a boltból, ott helyben elkezdtem leordítani a fejét mindenki előtt, hogy miért kell mindezt eljátszani majdnem minden évben. Erre csak azt mondta, hogy ha nagyobb leszek megértem. Erre pedig megdobtam a ragasztómmal, azt kiáltva, hogy csak másfél év van köztünk, én tuti nem leszek ilyen. Hát, ilyen a testvéri szeretet!

Legközelebb (miután persze Linda dolgait is megvettük, mert neki erre nem volt ideje…) a bejáratnál találkoztunk anyáékkal, ahonnan már indultunk is autóval haza. Mit ne mondjak, fárasztó volt a mai nap. Otthon pedig már csak vacsoráztam, fürödtem és YouTube-oztam addig, amíg el nem aludtam. Illetve közben váltottam pár szót Mesivel, a legjobb barátnőmmel.

Mesi: Ráérsz holnap?

Én: Igen. Miért?

Mesi: Van kedved találkozni a parkban?

Én: Persze! Hánykor?

Mesi: Délelőtt 11?

Én: Oké. Holnap tali. Jó éjt!

Mesi: Neked is! <3

Ezek után boldogan feküdtem le aludni, tudva, hogy van programom holnapra. Benjámin nélkül kicsit unalmasak a napok, de persze ezt nem vallanám be neki.