Elolvasod a könyvem első fejezetét és mondasz róla véleményt?
Emlékszem a halálomra.
1953. június 23.-a. Meleg, nyári éjszaka. Hazafelé tartottam egy házibuliból, amit az egyik barátnőm szervezett.
A fiúk nagy része erősködött, hogy hazakísér, de én nem kértem a segítségükből. Úgy gondoltam nem szorulok rá.
Sosem engedtem, hogy segítsenek. Mindent magamtól akartam elintézni. Nem nagyon szerettem köszönetet mondani sem. Egy sima „köszönöm” semmit sem ér.
Chicago már akkoriban is elég veszélyes volt, de bíztam abban, hogy tizennyolc év alatt eléggé kiismertem a környéket ahhoz, hogy letudjam sétálni a barátnőm házától a sajátunkig tartó körülbelül húszpercnyi utat.
Tévedtem.
Úgy tizenöt perce sétálhattam, mikor megláttam őket. Négyen voltak. Négy idegen, még sosem láttam őket errefelé. Mind fehérbőrű volt, fekete póló volt rajtuk és világosabb sort. Hangosan vihogtak, pia volt kezükben. Messziről lerítt róluk, hogy részegek.
Merő önfejűségből azt gondoltam, hogy egy pár részeg gorilla mellett eltudok sétálni. Mi történhetne? Maximum beszólogatnak nekem. Legbelül viszont felmértem, hogy közel vagyok az otthonomhoz, egy pár percnyi futás pedig nem árt.
Felemelt fővel akartam elmenni mellettük, rájuk sem néztem és pont ez volt a baj, mert az egyik gorilla elkapta a karomat.
- Milyen jó kis bige! Nem, srácok? – kérdezte a többitől az, aki elkapott. Heves tiltakozásba kezdtem, próbáltam kirántani a karomat a nagy melák kezéből, de erősen fogott. Ekkor másik karommal verni kezdtem a hátát. Meg se érezte.
- És még kardos is! – ezt a krémszínű nadrágos mondta, aki közvetlen az engem tartó gorilla mellett állt.
- Mit szólnátok, ha egy kicsit eljátszanánk a kicsikével? – ekkor már sikítoztam.
- Ne! Engedjenek el! – nem bírtam felfogni, hogy pont a mai nap nincs senki hajnali kettőkor Chicago utcáin, mikor máskor ilyentájt nyüzsögnek az emberek.
- Vigyük be abba a sikátorba – mutatott az engem tartó vadállat az utca másik oldala felé. Felkapott a karjaiba és átment az úton. A másik három mögöttünk jött, ők fedeztek minket. Ütöttem, vágtam ahol csak tudtam, rúgkapáltam, sikítoztam, de senki nem segített rajtam. Mert nem is volt, aki segítsen.
Megaláztak. Megerőszakoltak. Megvertek.
Nem tudom mennyi időt töltöttem el velük, de elég volt ahhoz, hogy a porban fekve találjam magam sajgó öllel és véresen, összekuporodva. Nem bírtam megmozdulni, ezek a vadállatok pedig körül álltak, mint a csavargók a hordótüzet. Még hallottam a beszélgetésüket, pedig éreztem, hogy közel a vég.
- És most mit csináljunk? – kérdezte az, aki elkapott.
- Eltakarítjuk a szemetet. Mégis mit csinálnánk? – ez a reszelős hang a hátam mögül jött. Furcsa, fémes hangot hallottam, mint amikor kést húznak elő. Valaki felhúzta a fejemet a hajamnál fogva, ez a fájdalom már meg sem kottyant. Még láttam a fényes tőrt ahogy a nyakamhoz közeledik.
Aztán minden elsötétült…
válasza:Hát ezen múlt ,hogy folytatom-e. A következő fejezet egy kicsit másabb lesz, természetfeletti.
Köszi,hogy elolvastátok.:)
Majd mutatom a következőt,ha elkészült.
válasza:Nekem nagyon tetszik,fantasztikusan írsz!
Engem-személy szerint-megragadott a történet.:D
És érdekelne is a folytatás,hajrá!
Akár ki is adhatják!
Izgalmas...:D
nagyon jóóó,wááá:D
Vannak emberek, akiknek már volt halálközeli élményük. Ők azt mondják,
látták a fényt az alagút végén.
Én semmilyen fényt nem láttam. Sötétség vett körül, nagyon mély
sötétség. A semmi kellős közepén voltam. Nem láttam, nem hallottam és
nem éreztem semmit. Mintha kikapcsolták volna a érzékszerveimet. A
sötétség pedig egyre mélyebb volt, szinte elnyelt.
Aztán zuhanni kezdtem. Egy láthatatlan erő húzott a Föld közepe felé.
Lassan zuhantam, hasonlított arra mint amikor egy liftben áll az ember
és lefelé megy. A sötétség már nem volt olyan nyomasztó, sőt mintha
egyre világosabb lett volna, ahogy lefelé haladtam.
Először csak egy pici narancssárgás foltot láttam, amelyből lassan
kirajzolódott valami, ami egy folyosóra emlékeztetett. Egyre
gyorsabban zuhantam, a föld pedig egyre közeledett. És aztán... BUMMM!
Becsapódtam.
Hihetetlen volt, meg kellett volna, hogy haljak. Ripityára kellett
volna törnöm a csontjaimat, de nem történt semmi ilyesmi. A becsapódás
nem volt kellemes, de nem is fájt igazán.
- Hogy halhatnál meg, ha egyszer már halott vagy? - kérdezte egy
gúnyos női hang. Felemeltem a fejem. Velem szemben állt egy lány úgy
két méter távolságban. A haja rövid volt és fekete, a szeme kék színű,
ám a pupillája nem egy kis fekete gömb volt, mint az átlagembereké,
hanem hosszúkás és sárgaszínű. A szemem tágranyílt.
Ekkor egy fiú szólalt meg, a lánytól távolabb.
- Az ember azt hinné, a huszadik században már nem lepődnek meg
annyira az ilyesmin. - az ő szeme is ugyanolyan volt anyni
különbséggel, hogy a fiú szeme barna volt.
A lánynak erős rocker beütése volt, ugyanis vörös bőrkabát, fekete
póló és fekete bőrnadrág volt rajta. Igencsak szeretheti a bőrt,
gondoltam.
A fiú ruhája már átlagosabb volt, egy farmer, egy ujjatlan póló és
sportcipő.
Végigpásztáztam a helyet, ahová bezuhantam. Plafon nem volt, vagy
igencsak magasan legetett, mert a fáklyák, amelyek a falakra voltak
felfüggesztve nem világították be a teljes magasságot. Úgy öt méter
után már sötét volt. Úgyanígy nem láttam az előttem álló kétszárnyú
ajtó tetejét sem. Az ajtó egyszerű volt, vörösesbarna, de lehet, hogy
csak a fáklyafények miatt látszott annak. A padló kőből volt, bárki
szétlapult volna rajta, ha olyan erővel és sebességgel csapódik bele,
mint én. Mégis éltem, azt hiszem...
- Mit mondtál? Meghaltam? - kérdeztem a lánytól. Ő úgy kezdett bele a
mondókájába, mintha már vagy ezerszer előadta voltna.
- Igen, meghaltál, ahogy az előbb is mondtam.
- Ha meghaltam, akkor miért élek még? Vagy mi ez az egész? Hol vagyok?
- rengeteg kérdés volt a fejemben, de ez a három tűnt a
legfontosabbnak most.
- Már nem élsz. Az a négy barom csúnyán elbánt veled, mellesleg az
elrejtéseddel sem nagyon foglalkoztak. Igazából csak bedobtak egy
kukába, na jó egy kicsit lejjebb ástak, hogy ne tűnj fel rögtön az
első embernek, aki leviszi a szemetet.
Eddig a pillanatig furcsán nyugodtnak éreztem magam, de ahogy a lány
száját elhagyta az utolsó mondat, mérhetetlen düh borította el az
agyam. Hogy engem, Roxane Johnsont valaki, aki megalázott és megölt
csak úgy a kukába hajítson, mint egy szeméttel telített zsákot? Hogy
tehették ezt velem? Nem érdemlek meg egy rendes temetést, vagy csak
egy kiásott gödröt, amibe belehajítanak és elásnak? Még ez is jobb
lett volna, minthogy csak úgy beledobnak egy... egy...
- Hé, kislány, nyugi - szólt a fiú - a Főnök majd mindent elmagyaráz
és egy bizonyos részletnél sokkal jobb kedvre fogsz derülni, ezt
garantálom.
Azzal kinyitották az ajtó két szárnyát és beléptünk.
Egyébként a legelején a dátumot 1983-ra módosítottam, de nem lesz nagy jelentősége.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!