Mi a véleményetek erről? Érdemes írnom? Sosem tudom rávenni magam hogy folytassam és mindig újrakezdem de ha van akinek tetszik nekiveselkedem. Negatív kritika is jöhet.

Fantasy történet, egy Lilla nevű lányról szól akinek a testében az idő haladása felszakít egy érthetetlen titkot.16 éves múlt és el kell indulnia az úton hogy megismerje a múltját. Hamar rá kell jönnie hogy nem ő maga hanem egy jóslat formálja a sorsát, miszerint Maia a iliom (mágia) ősi forrása 3. leányának jelölte meg hogy békét teremtsen ikerlányai Fleira és Derenlin között kik követői Lilla idejében két ellenséges népet alkotnak. A lánynak talán rokoni fűzödése is lehet e két néphez. Néhány részlet az elejéről:

Nedves tincseim a homlokomra tapadtak. Rémülten markoltam a takaróm szélét. Lendületből felültem az ágyban még mindig a fehér virágos takarót szorongatva. Felhúztam a térdem és a párnám a hátam mögé szorítottam. Hangosan dobogó szível néztem körül a csendes szobában. Próbáltam a kapkodó madárszerű lélegzet helyett lassan és mélyen lélegezni hogy lenyugodjak. A takarót még mindig magamhoz húztam, bár így a tanév vége felé borzalmasan meleg s fülledt volt az idő még kora reggel is, de tudtam ha akkor magamra pillantok, újra elkapott volna a pánikroham. Átalakultam, hát persze hogy átalakultam. Tudtam és éreztem de nem gondoltam rá s próbáltam nem elhinni. Az arcvonások rendezése! Ez volt a legfontosabb feladatom ebben a pillanatban. A hang már elhagyta a számat, az ellen már nem tudok tenni. Egyetlen gondolatom az volt nehogy még jobban megijesszem anyut. Az ággyal szemben lévő íróasztalom feletti polcomon lakó elefántokat fikszíroztam. Üvegelefánt, két faelefánt, cserép és fém, valamint porcelán elefántok. Miért nem hoztok szerencsét?

Mély lélegzet…Nyugi- mondogattam magamnak. Megtörtént…mindig megtörténik azóta! De sose lett belőle semmi baj. Csupán egy zaklató reggeli rituálé. Nem tudok mit tenni ellene, senki nem tud mit tenni ellene, de eddig sosem fájt s sosem maradt meg. Csupán egy elhaló sikoly. Mostanság már fel se kavarja a napirendet. Nem én írtam bele. Maga a jelenség ívódott bele az életembe.

Csak nyugodt arc! Mindjárt elmúlik. Már hallom anyu lépteit ahogy felmászik az emeletre. Most ért az utolsó előtti fokra. Tudom mert az kicsit laza (fából van a lépcső) így más a hangja. Mindjárt… Egy-két pillanat s ki fog nyílni az ajtó. S akkor minden visszatér a normális kerékvágásba. Végre.

Megcsikordult az ajtó. Anya lenyomta a kilincset és benyitott. Arcán még mindig (így hónapok elteltével is) ott volt az anyai féltés arckifejezése. Ilyedt kifejezés ez. Értetlen de érteni akaró. Ilyen arcal nézz rám anya…minden reggel. Nagy barna szemei ha lehet még nagyobbak. Pupillája kitágul. A tehetetlenség-érzet miatt félhosszú barna haját csavargatja az ujjára. Anya ugyanolyan alacsony, vékony termetű mint én. A szemünk is hasonló (bár az enyémben van néhány zöld pötty) Az én hajam is barna de hetedikben rakattam bele néhány szőkésvörös melírcsíkot. Hát nem mondanám hogy ettől annyival izgalmasabb lett. Mintha ki akaná lökni az idegen anyagot nagyon gyorsan nőtt folyton újra kell melíroztatnom. Ráadásul annyira nem is feltűnő.

-Lilla! Könyörgöm! Nem tudnád ezt abbahagyni?- kérdezte anyu kétségbeesetten, kissé dorgálóan. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mert éreztem hogy a takaró alatt végre újra én vagyok. Saját magam a jól megismert testem, s lelkem.

-Sajnálom- csak ennyit mondtam csendesen. Anyut borzasztóan megviselte ez a dolog. Talán jobban mint engem, pedig ő csak a külső burkát látta az egésznek. Sose tapasztalta a jelenséget. Ő csak a sikolyt hallotta, csak a rémült pillantásomat látta – bár ez utóbbit mostanában megpróbálom elrejteni.

---

-Lilla Weiler! Megint késett! Talán olyan unalmasnak találja az óráimat, hogy az indulás helyett alszik még öt percet? – hiába próbáltam észrevétlenül belopakodni. Szerintem már várt rám mint hiúz a prédájára. Itt az Innsbrucki Gimnáziumben a tanárok egy része magázza a diákokat főleg a hozzám hasonlóan 16-18 év körülieket. Ez eleinte nagyon zavart. 9-ben még nem volt olyan feltűnő. Most 16 éves fiatal lányként még mindig igen furcsának találom de ha ők így szeretik… De a kémiatanárommal Daniel Eagle-lel rendkívül jó viszonyt ápolok. Ennek a magja abból adódik hogy az 5 napból 3at vele kezdek. Márpedig nem vagyok igazán a pontosság híve. Bár az utóbbi fél évben a furcsa lidérces új biológiai-órám miatt mostanábban sosem alszom el. Most is csak 3 percet késtem az még szerintem teljesen megbocsátható.

-Elnézést, tanár úr! – próbáltam meg udvariasan eltemetni a témát.

- No sebaj- szólt rosszat sejtető hangsúllyal a férfi- Ha már itt van Weiler, ne fáradjon hátra. Azt a táskát csak nyugodtan tegye le a földre nem lesz attól baja. Gondolom este készült azért volt olyan fáradt. Így szívesen meghallgatnék egy jeles feleletet magától az előző óra anyagából! - óh a francba! – gondoltam – alig késtem!- hát leraktam a táskám s feleltem.

Végül a kínvallatásom eredménye egy 3as lett (szerintem bosszúból). A többi órán nem történt semmi különös. Tesin gerenda volt ( szeretem a gerendát jó az egyensúly-érzékem) Aztán partizán. Mint mindig Pen dobott ki. Ő a legjobb barátnőm s valahogy mindig az ellenfél csapatába kerül. Legkedvesebb játéka „becses” személyem kidobása. Matekon semmi, töri is úgy telt ahogy szokott. Németen könyvelemzés, angolon kínlódás. Egyszerűen fel nem fogom hogyha az irodalom ilyen könnyen megy mégis mi bajom van az idegen nyelvvel de se az angol se a spanyol nem megy.

Amíg én a falak között ültem (s többnyire rajzolgattam) odakint esett [essen is kell a friss víz az ébredő természetnek] így mikor kiléptem az utcára pocsolyák lepték a járdát és az úttest szélét. Egész átlagos nap volt.

---

Épp addig. Addig amíg a park közepébe nem értem – hisz most hogy nem voltam késésben, gyalogoltam – oda a kis tóhoz. Itt mindig leülök, ahogy leültem most is a tó melletti padok egyikére. A tópart kissé gazos, ápolatlan de szerintem így is varázslatos. S azon a napon még varázsatosabb volt.

Letettem az oldaltáskám a padra s odaültem a nád nélküli kicsi partszakaszra. A tó vizében hancúrozó kis tapasztalatlan kacsa”fiókákat” figyeltem. A mama is ott volt a közelben de nem „hápogott” rá a kicsikre. Azok meg fogták magukat és egyszer csak elindultak felém. A kis sárgacsőrű világot épp kipróbáló hápik bukdácsolva közelítettek a padom felé.

Szerencsére a part nem mesterségesen van kiépítve így a kis kíváncsiak könnyen ki tudtak jönni. A füves részen közvetlen a parton megálltak nem jöttek tovább. Felálltam, majd kicsit hunyorogtam, mert a napsugarak éppen olyan szögben estek a tavacska tükrére hogy, hogy újra felfelé törvén pont a szemembe világítottak. Közelebb léptem volna, de a kacsamama fenyegetően csapott egyet és a part közvetlen közelébe úszott ahol akár fel is állhatott volna. Ha nem hát nem- gondoltam. A mama csapkodott kicsit, majd engem figyelt. Aztán hirtelen – bár a figyelme egy percre sem lankadt – leült mintha engedélyt adott volna. Csodálkoztam, majd kicsit közelebb mentem. A mama maradt ahol volt nem csinált semmit. A kicsinyei is őt figyelték. Léptem még kettőt majd letelepedtem a fűbe. A pöttömök körém gyülekeztek, mindha vártak volna valamire. Már majdnem elérzékenyültem mikor rájöttem a kedvesség igazi okára. Éhesek, vagyis hát folyton ennének. De ez nem törte meg az eszményi pillanatot, csak halványan elmosolyodtam rajta. Eszembe jutott a második szendvicsem amit nem ettem meg a suliban. Anya mindig kettőt csomagol de annyit sosem tudok megenni. Lassan felálltam hogy ne ilyesszem meg a kiskacsákat és a padhoz léptem. Kinyitottam az otthagyott oldaltáskám, és elővettem a kisebb zsebből az alaposan összelapított sonkás zsemlét. Soha nem rakok sem vajat sem margarint a zsemlébe vagy kenyérbe. Egyszerűen nem szeretem az ízét. Mások szerint ezek nélül száraz de nekem pont így jó. És most meg épp hogy kapóra jött ez az úgymond hóbortom. Nem hiszem hogy a kacsáknak jót tenne a ragacsos kencék bármelyike. Ketté nyitottam a zsemlét kivettem a sonkát (csirkesonka volt benne) és a számba tömtem. Lehet hogy udvariatlan dolog de így olyan domináns az íze. Kis cafatokra téptem a két fél-zsemlét és odaléptem az előbbi helyemre. Miközben a kicsik lakmároztak a mamának is dobtam néha egy-egy nagyobb darabot. A víz szikrázott a napfénytől, a szél hajlongatta a még kevés levélruhát viselő álmukból ébredező fák lombjait. Gyönyörű volt. Idilli képemet egy hang törte össze. Nem a mondandója miatt hanem mert elszakított a természet érzetétől ebben a kis oázisban a nagyváros közepén.

-Mi lambiknak születtünk de valahol mélyen legbelül emberek vagyunk, Lilla. –döbbenten kaptam fel a fejem – Te embernek születtél, de valahol a lelked mélyén lámbik vagy. Ezt sose feledd! –öreg ember volt, kék szemekkel olyan világos kékkel hogy elgondolkoztam azon talán vak. Haja nem sok volt kétoldalt a fején. Nem volt túl magas, ruhájában sem olt semmi különös. Kicsit ugyan koszos volt de ez nem feltűnő egy ilyen nagy városban. Sajnos elég sok ember éli hajléktalanként az életét és ez nagyából mindig együtt jár a munkanélküliséggel is. De ez a férfi más volt. Külleme elhanyagolható és teljesen átlagos volt egyetlen dolgot kivéve. Az arcát. Olyan bölcsesség ült az arckifejezésében ami azt sejtette hogy a tekintet viselője mindent tud a világról de legalábbis rólam biztosan.

- Honnan tudja a nevem? – sablonkérdés, alap egy ilyen helyzetben de ezt legalább magabiztosan tudtam mondani. A férfi leült mellém a fűbe.

- Az nem érdekes –csak ennyit felelt az öreg.

-Hát akkor mi érdekes? – érdeklődtem halkan.

- A múltad jövője, és a jövőd múltja. A jelen csak egy apró állomás e két dolog között. – alap járaton meg se ilyesztett volna. Rengeteg ember él a városban – természetes hogy van egy két bölcselkedő bolond vagy bolondos bölcs. Az eső mondata agasztott. Pontosabban az hogy tudta a nevem. A kiskacsákra pillantottam. Még mindig ott voltak nem kerültem át egy párhuzamos univerzumbe csak a parkban ülök egy hóbortos öregemberrel.

- A múltad elől nem menekülhetsz Lilla, mert anélkül a jövő nem létezik, de az elkövetkezendő is a múltban íródott meg, lesben állva vár rád hogy megérkezz hozzá. Nem bújkálhatsz örökké. –suttogta bizalmasan, kicsit dorgálló hangsúllyal, majd felállt, leporolta a nadrágját és a kabátját- Még találkozunk Lilla, vigyázz magadra és anyádra! – szólt végül, majd megfordult és elment. Nem sietett, nem futott a kérdéseim elöl. Én amúgy se tettem fel egyet sem a százból. Dermedten ültem a tavacska mellett a kacsák között.

Kicsit később odadobtam az utolsó morzsákat majd én is felálltam és odamentem a bükkfa padhoz. Behúztam a táskámon a cipzárt majd betépőzáraztam. Átvetettem a vállamon, nem volt túl nehéz. Nem akartam sietni és nem akartam ilyen gyorsan hazaérni szinte hazamenekülni ezért olyat csináltam mint még soha. Ahogy kifelé lépdeltem a parkból megáltam minden fánál és oszlopnál, hogy elolvassam a hirdetéseket. Mind unalmasnak és ismétlődőnek tünt.

---

Imádok táborozni, mindig is imádtam, úgyhogy leszakítottam két elérhetőségek-cetlit a lap aljáról. A másikat Pennek szántam, ha lehetett mindig együtt mentünk táborozni. Persze itt is van erdő is, hegy is, város is, de az mégsem ugyanaz. A táborozás lényege, hogy jó messze legyünk az otthonunktól, kicsit kiszakadhassunk a normális életünkből. És szerintem az életnek igen fontos része ez az életből való kikapcsolódás.

Egyébként kissé furcsa helynek tartottam Ebensee-t egy nyári táborhoz. Egyszer már jártam ott anyuval. Tél volt, fagy és síeltünk, de legalább biztos nem sülnénk meg ott hiszen nyáron is enyhébb az idő. Pen imádná a hegye, a hűs szél a természet. Persze én csak a téli képét ismerem, yáron biztos más ruhát ölt.

Miközben haza indultam Ebensee-n gondolkodtam. Olyan gyönyörű hely, jó volna megint odamenni, de anya amúgy is mindig fél elengedni egyedül valahova ráadásul az elmúlt félév után… De végül is nem lehetek örökre gyerek. Ideje látnom a világot, megismernem az önállóságot. A legtöbb lány az én koromban már buliba jár, pasizik, de én nem ilyen vagyok. Pennek inkább bejönnek ezek a dolgok, de mivel nem bolond ezt nem teszi közszemlére. A szülei meg is ölnék, de már többször „aludt nálam" a tudatom nélkül. Minden esetre nekem elég az a nyarankénti szabadság.

Mikorra ezt gondoltam már az utcánkban sétáltam. Láttam anyát ott állt a kapuban, de állt mellette valaki. Egy férfi. Furcsálltam kicsit.

---

- Nem porszívóznál ki a nappaliban? – kérte. Végül is a házimunka a legjobb puhítási módszer gondoltam. Aztán előhozakodhatok a táborral. Last minute. Már mindjárt nyár biztos hamar betelnek a helyek.

- Pillanat- bólintottam.

Felszaladtam az emeletre hogy ledobjam a táskám. Egy kis ikerház egyik felében lakunk, de én nagyon szeretem. Volt hozzá egy kis kert és a ház másik felében tök jófej emberek laktak. Nálam csak épp 5-6 évvel idősebb pár, meg a kislányuk Dawn. Tündéri baba volt.

Miután leraktam a cuccom visszamentem az előszobába a porszívóért. Miután tiszta lett a szőnyeg visszasiettem döbbent anyukámhoz. Általában a pillanat szó 30 és 80 perc közötti időtávlatot jelent.

- Mire ez a munkakedv? – érdeklődött.

- Anya! Ugye idén is mehetek táborba? Tudod hogy úgy szeretem!

- Hát.. Tudod kicsim a legtöbb tábor befizetési határideje már lejárt. És idén úgy sem szeretélek igazán szem elől téveszteni. Tudod miért. – Igen tudtam. Nagyjából 4 hónapja nem aludtam sehol. Itthon voltam bebörtönözve hogy anya itt legyen ha baj van. Néhányszor itt aludt Pen de jó alvó sose látta. Bár én kifejezetten reméltem hogy máshol, más emberek között nem történne meg.

- Tudom, de mindig ezt mondod! Találtam egy jó tábort ahova még lehet jelentkezni. És olyan szép helyen van. Úgy szeretném légyszi! – könyörögtem.

- Pénelopé megy?

- Még nem tudom ma találtam a kiírást.

- Hívd fel. Ha ő mehet akkor meggondolom. Egyedül nem mehetsz.

Pen, mindig Pen. Kicsi korom óta, egész pontosan mióta ideköltöztünk anyának ő és a családja a biztos pont. Már mikor először találkoztunk megkedveltük egymást, s mivel akkoriban csak 3 háznyira laktak tőlünk anya is összeismerkedett a szüleivel. Márpedig ők a legmegnyerőbb emberek akiket ismerek. Hogy is mondjam olyan „szülősek” Megfontoltak, de nem mennek a lányuk agyára. Ha kell komolyak de el tudják engedni magukat. Pont kiegészítik egymást. Az anyja kicsit szigorú és nagyon jó megfigyelő, de amúgy mindig nagyon kedves kivéve ha nem. Fekete haja van mint Pennek és sötétbarna szeme. Az apja szelíd és mindig kedves. Mindig. Még nem láttam dühösnek. Nagyon magas , a haja barna a szeme zöld. Mindkettőjüknek nagyon jó az ítélőképessége. És Anya nagyon bízik a döntéseikben. Amit Pannak szabad azt 98%ban nekem is.

Ezek részletek az első két fejezetből de kihagytam dolgokat. Vélemény?