Mit gondoltok az írásomról?

Zuhanok a sötétségbe. Az emlékek gőzmozdonyai úgy süvítenek el mellettem, mint a tomboló hurrikán: feldúlva mindent. Érzem a vágyat, a szerelmet újra, de érzem a kínt és a rettegés félelmetes és kifürkészhetetlen késztetéseit is. Minden lepereg előttem, a születés felfoghatatlan emóciója, amint a ködös tekintet felfedezi az újdonsült otthonát; az első barát, akivel az óvoda udvarán babázunk, miközben kifecsegtük a legmélyebb titkainkat; az első csók, amit az akkori „életünk szerelmétől” kaptunk; a házasság, az örök elkötelezettség, melyet a legtöbben nem tudtak betartani; az öregedés folyamata, ahol rájöttünk, hogy az életünk hiába való volt; és végül a jól megérdemelt halál, mely felkért minket életünk utolsó táncára. Én is épp ezt csinálom most: lassú keringőt ropok a Végzettel. A ruhám a sötétség, a vékony fátylas valóság, amit az élet pántlikája ölel körük. Csak forgok és forgok, olyan érzéssekkel telve mintha repülnék. A zene egyszerre lágy és vad, afféle, ami maga mozgatja az ember lábait. És ekkor az egész idilli kép szilánkokra törik, melyek élesen belefúródnak az akkor még fel-lemozgó mellkasomba, ettől én is darabjaimra esek szét. A tánc befejeződött.