Szerintetek milyen ez a könyvrészlet?

Nemrég kezdtem írni, de már régóta terveztem, hogy egyszer megírom. Lehet, egy kicsit hosszú részlet. De örülnék neki, ha őszinte véleményeket kapnák.

A regényem címe: Keresztharcosok

1 fejezet: Clara Moon

Meddig tűrheti ez a nép a mindennapos szenvedést? Talán unokáink élik majd csak túl. Mert van egy dolog, amiről csak mi, anyukáink, és dédanyáink tudnak. Amiről nem szabad beszélni az unokáinkkal. Egyik testvérünkkel, családtagunkkal sem. Még magunknak sem vallhatjuk be. A tény, vagy az a fogalom, ami meggyötör, ha tudatodra kerül. Minden megváltozhat, hogyha tudják, mire gondoltál. Szabad gondolni, de ha ajkaid kimondják ezeket az átkozott, vérrel átitatott szavakat, életednek vége szakad!

És én ezt próbáltam elkövetni.

- Figyelj már – szólt a legnemesebb harcos, akit valaha ismertem – ne legyél hülye. Itt állsz a szakadék szélén, de nem lezuhanni akarsz, és úgy meghalni, hanem szavakat akarsz mondani.

Nem válaszoltam, csak meredtem a semmibe, az előttem lévő mélységbe. Igazán kedvem lett volna kipróbálni, milyen repülni. De mikor erre a fiatal nőre néztem, pont bele a szemeibe, elfogott a szorongás, és így nem mertem mozdulni sem. Inkább a legtöbbször elkaptam a pillantásom, kíséretében aranyszőke hajam fürtjei is meginogtak. Tiszteltem ezt a nőt, de annyira komornak, magába húzódónak, és komolynak látszott. Sok szörnyűségen mehetett át. De én még nála is szörnyűbb dolgokat láttam! Ő lehet, hogy mindet elviselte, de én, szerény, gyenge lélekként már nem bírom mindet feldolgozni.

- Most döntsd már el. Ezt otthon is megtehetted volna. Egyébként, ha lehet, kérlek, gyere közelebb. Tényleg nem akarom, hogy leess.

Hátrapillantottam fejjel. Makacsul visszarántottam.

- Ha ennyire nem akarja, akkor próbáljon megakadályozni benne!

- Ne akard, hogy én vegyelek kezelésbe. Nem lenne szép vége. Sétálj el a szakadéktól. Ide, hozzám! – Én csak tovább bámultam a cipőmet.

- Most!

Belerezdült az összes porcikám ebbe a hangba, áthatolt az elmémen, testemet a mozgásra kényszerítette. De elmém még mindig hajtott valamire. Még bennem élt a halál vágya. Az előttem lévő mélységbe kezdtem szaladni, addig, míg már nem föld a talpam alatt. Utánam kapott a keze, de már nem ért el. Mint egy eltévedt kislány, kapálóztam, elvesztett a biztonságérzetem, csak arra tudtam gondolni, hogy vége. Halottam, hogy a gyorsan távolodó sziklából egy kiáltás hangzik fel. „Te Idióta!!” Kiáltotta a hang, és gyorsan kilépett a szélére a szakadéknak. Pont szembenéztem vele. Hajam lobogott testem körül. Ahogy elnéztem, hogy minden távolodik, eszembe jutott, milyen jó is repülni. Szerettem volna repülni. Behunytam a szemem, és élveztem, ahogy a szél csapkod. Hogy lehetne élvezni ezt a pillanatot a halál markában?

Mindenféle lepte el a fejem. Család. Szomorúság. Barátok. Gyűlölet. Rideg érzések. Eltitkolt szavak, gondolatok, vágyak, titkok. Mint egy pisztolylövedék, úgy vágta át az egész életemet ez a sok elmaradt dolog. Ebben a világban, ami ugyanígy van elválasztva, mint egy élet, nincs olyan, hogy boldogság. Ne kérdezd, miért. A pontos okot csak az ismeri, aki ott volt, mikor ez a világ megszületett. Mára már három nép él ezen a soha véget nem érő földön.

Az emberek, a Keresztharcosok, és a Napbirodalom lakói. Ezt a három birodalmat két hosszú, hatalmas fal választja el. Az egyik, amely a Keresztesek és Naposok között található: Az Út, és ami az emberek és a Keresztesek között található: Az Ösvény.

Keresztesként születtem. Bár nem lettem megjelölve, mint itt mindenki. Nincs a homlokomon, kézfejemen egy szurokfekete, kicsike kereszt, ami születésemkor fogva eldöntené, hogy ide tartozom. A Napbirodalomban a pletykák szerint egy kicsi kör van a fejükön a népnek. Ha egy közülük itt jár, nem tudja megúszni úgy, hogy ne öljék meg. Az embereket pedig ötágú csillaggal jelölik. És azok, akik jel nélkül maradnak, hivatalosan kitagadottak.

Ezért akartam magam megölni.

Vártam a tökéletes, végzetes becsapódást egy hegyes, földből kiálló sziklához. Percek teltek el, úgy hogy nem nyitottam fel a szemem. Nem éreztem, hogy csapdos a szellő. Kezeim remegni kezdtek. Felnyitottam a szemem.

Nem mozgott tovább a táj. Egy centivel sem estem lejjebb. Felriadtam, és körbepislantottam. Ebből viszont az lett, hogy megfordult vele a testem is. Féltem, hogy azonnal lezuhanok. Meggondoltam magam. Nem akarok meghalni. Élni akarok! Tovább! Ameddig csak lehet!

Megfordultam. Azonban testem könnyedén lebegett át a föld felé. Mikor megláttam, mi van alattam, elfogott majdnem a sírás. Előttem, pontosan egy tíz centivel előttem, Egy hegyes szikla emelkedett ki a földből. Ha nem történik ez a csoda, felnyársal.

Visszafordultam, és fellebegtem.

Vitt a szél, valami ismeretlen erő, és ez véget ért, mikor a talpam érte a talajt. A harcos megdöbbent. Soha nem láttam még őt megdöbbenni. Rámosolyogtam, és ő szinte már megremegett a csodálkozástól.

- Nincs jelem – vallottam meg neki, - Én azt teszem, már, amit akarok!

Elkomorult. Kicsit mintha felcsillogott volna a szeme. Kinyújtotta a kezét, és mintha valamit mormogott volna. Elfordította a fejét, és kezéből egy lökéshullám tört fel, ami hátralökött. Nem kapott el a félelem. Előtört bennem ugyanaz az érzés, és képes voltam megállni a mélységnél.

Mintha felmordult volna, hogy a terve nem vált be.

- Nem csak Tagadott vagy...hanem még boszorkány is...

Elkapott az ármány a kijelentésén. Keze újra utánam nyúlt, és most el is kapott. Megrázkódtam, próbáltam ellökni magamtól, de a keze nagyon erős volt. Ledobott a földre, és a képességem aláhagyott. Elkapott a félelem, mikor az oldalán lévő fegyvertartójából kihúzott egy hosszú botot, ami keresztet formált. Megérintette a tetején rubintot, és a keresztet maga elé tartotta. Ekkor két hatalmas nagy penge nyújt ki belőle.

- A keresztesek becsületéért, én Ever Night, végleg pokolra küldelek!

Hátraugrottam, de elért az átok varázsa. Felhasította a hátam közepét, amitől lehanyatlottam a földre. Nem voltam képes üvölteni, csak mintha megint repültem volna. Gyűlöletet éreztem, ami szárnyakat ad a lelkemnek. Mielőtt elérhetett volna a végzetes csapás, felrepültem.

Megláttam fekete szárnyaimat.