Milyen lett az első fejezet?

Manenlole asszony az évek során megunta a kedves nemesasszony szerepét, így gyermekei születése után maga lett az ördög. A személyzet már szavazást tartott a nyakban való keresztviselésről, hátha ezzel sikerül megfékezni a Madame Sátán éles nyelvét. Bevezetésére máig sem került sor. - itt hagytam abba.

Fiók, vagy írd át... NAGYON!

Végigszenvedtem. Se füle, se farka, ide-oda kapkodsz. Nincs egy szereplőd, akin keresztül látjuk a dolgokat, csapongsz emberek és helyszínek között.

A poénosnak szánt mondataid erőltetettek, az érzelmeket teljesen háttérbe szorítod...

Olvass nagyon sokat, és az írást is inkább novellákkal próbálgasd. Majd ha az tűrhetően megy, próbálkozhatsz nagyobb lélegzetvételű "művel" is.

Még a végén a fülszöveg az, amiből egyáltalán ki tudok hámozni valamit abból, hogy miről is van szó. Mintha valamiféle groteszk paródiát akarnál írni, annak viszont nagyon erőltetett, bugyuta szereplők értelmetlen céljaival, akik/amik mögé még szimbólumot sem tudok elképzelni.

Nem derül ki a helyszín, nem derül ki az időpont, pestisről van szó (tehát nem modern), de a beszédben és gondolatokban összekuszálódik a formaság a szlenggel. Hiteltelen. De még a blog oldal borítóképe is giccses és anakronisztikus: régi vár, üvöltő farkasok, fiatal nő, aki megjelenéséről ítélve éppen csak belekóstolt a XX. század végébe. Hova képzeljem a történetet?

"Madame Sátán... Rettenet... stb."

Egészen konkréten miért? Ha ez kiderül a történet folyamán a tetteiből, akkor semmi szükség narrátorként ítélkezni felette, az olvasó megteszi. Ha meg nem derül ki, akkor nem is tudom, miről szól, tehát ez nem választás kérdése: tegyen valamit, hogy olvasóként szörnyű némbernek lássam, ne csak mondd, hogy milyen. Semmi ilyennel nem találkozni. Összebeszél a többivel, akik legalább annyira utálatosak.

"D’Bussy úr, keresztnevén Andrew, aki tett is valamit a családért..."

Ugyanez. Mi tett? Ne mondd, mutasd. Nem baj, ha meghalt a jóember, akkor a többiek emlékezzenek vissza rá. Vagy egy egész fejezet is szólhat abból az időből, amikor élt, többféle lehetőség kínálkozik. De te, mint író ne mondd meg az olvasónak, mit gondoljon a karakterről. A szereplők már megmondhatják egymásnak. Aztán az olvasó eldönti hisz-e nekik.

"A dolgozókongresszus a második mellett tette le névjegyét, felróni az érintettnek senki sem merte. Kesernyés parfümjéből mindig egy hordónyit öntött magára, ezért sem volt furcsa, hogy úgy bűzlött, akár a háromhetes döglött ló. A növények rendre kifeküdtek tőle, a fotoszintézis szóba sem jöhetett."

Ha egy karakter mondja, azt gondolom, ironikus, okoskodó figura, aki talán fel is öntött a garatra, miközben kibeszéli a hölgyeményt. A gond, hogy a narrátorról alias íróról is ezt lehet gondolni. A narrátor lehetőleg csak akkor legyen érzelmes, ha egyesszám első személyben ír, és mint szereplő ő sem a tökéletesség mintaképe. Óvatosan a humorizálással, erőltetett. És még mindig nem tett senki semmit, amiből nekem azt kellene gondolnom, micsoda rémes alak ez a nő. Mert egy hordónyi parfümöt nem lehet komolyan venni.

"Elzárva éltek egy tenger mellett."

Konkrétan? Egy tavacska még lehet névtelen, de egy tenger? Olyan, mintha még tíz másik lenne a környéken. Nem "egy tenger", hanem "a tenger". Vagy nevezd meg - nem ártana, mert a helyszínről semmi konkrétum nem derül ki.

A Madame poéngyártási túlzásokba már nem megyek bele, de amikor összegyűlnek a szolgálók, miért nem mész közelebb? Csak híreket tudósítasz, pedig már itt helyet kaphatna párbeszéd, kicsit többet a Partenpole asszony ügyéről, részletesebben elmagyarázva az összeesküvést (felér egy önálló fejezettel). A két gyerek bemutatása meg értelmetlen itt. Nem történik semmi különös velük. Szeretik az anyjukat és ő is őket (hogy miért és hogyan, nehezen tudom elképzelni, de ha ennek megfelelően cselekszenek is, kész vagyok elhinni, és akkor már mondani sem kell, hogy szerették egymást - a jó öreg "mutasd, ne mondd"). Bár lehet, ennyire sem kellene komolyan vennem, mivel támpontom sincs, hogy miképpen viszonyulhatok az egészhez.

"Miután Clewis megfogalmazta..."

Az meg ki? Először jelenik meg a neve (és utoljára). De már más nevek is túl hirtelen kerülnek képbe. Bardetta vedeli a whiskyt, de azt sem tudom, fiú-e vagy lány.

"...nemcsak, hogy hibádzik, hanem erősen hiánycikk."

Ezt még Romhányinak is nehéz lett volna úgy beleültetni a Dr. Bubóba, hogy ne kínomban röhögjek. Könyörgöm, ilyet ne!

Meg már az egész sikoltozós szituáció. Mint egy elmegyógyintézet, teljesen értelmetlen reakció. Ha a kislány felsikít, akkor nem pánik tör ki, hanem valaki megpróbálja megnyugtatni, a többi meg hallgat, nem akar belebonyolódni. Vagy valami hasonló.

És még néhány apróság:

Elcsattanni nem kézcsók szokott, hanem egy büdös nagy pofon. :)

A Mylady helyesen Milady (vagy ez a neve?), de ahogy elnézem, inkább franciák (bár a Fiore olaszos, liliomot jelent, ha jól tudom), nem látom okát, hogy egyszer miért Mylady, máskor miért Madame, ha csak a szóismétlést akarod elkerülni vele, akkor most felejtsd el, az ezen való görcsölés elmebetegebb eredményeket szokott hozni, mintha leírunk valamit kétszer, vagy ügyesebben fogalmazunk, és több mondaton át képesek vagyunk ugyanazt a karaktert rejtett alany formában szerepeltetni. Néha pedig még jó is a szóismétlés, nyomatékot ad a tartalomnak, felhívja rá a figyelmet.

"Manenlole arcán mosoly virágzott, boldognak, és kevésbé büdösnek tűnt..."

A mosolytól még nem lesz valaki kevésbé büdös. Poénnak gyenge, költői képnek pláne.

"A gyerekek még mindig a tengerparton tartózkodtak..."

Szakadó esőben, piros ünnepi ruhácskában? Végül is nem lehetetlen, de akkor ennyivel ne tudd már le, mert ordít róla, hogy elfelejtetted az időjárást - ami mellesleg egy hasonlóan rövid mondatban változott meg, mintha a Jóisten akarta volna, hogy mindenki ott ragadjon (nem azért, de fedett hintója senkinek sincs, vagy ennyire lojálisak a hajtókkal?).

Ami jó, a címe: Sohasem. Én legalábbis lekapnám a polcról: titkot sejtek, ki akarom fürkészni. A gond az, hogy beleolvasva kettő mondatot, már vissza is tenném.