Titeket érdekelne egy ilyen könyv, megvennétek?

Itt az első fejezet, kérlek titeket véleményezzétek. Akinek nem tetszett kérem ne azt írja, h szar, meg fos, hanem érvekkel támassza alá mi okozott neki problémát benne. Építő jellegű kritikákat várok. Köszönöm.

Robosztus, kőből épült trónján szemlélve tekintett le az alatta elterülő tájra. Hatalmas, közel 14 méter fesztávú bronzszárnyaival már hosszú évek óta repülésre hívta fajtársait. A turulmadár az őt körülölelő sűrű, már-már tapintható köd ellenére is rendíthetetlenül őrizte Árpád fejedelem kardját vaskarmaiban. Az élő masszaként gomolygó ködlepelből egy árny halovány körvonala tűnt fel. A négylábú élőlény óvatosan közelítette meg a trónján őrködő fenséges teremtményt. Nem tudta mi ülhet odafent, magasan a feje fölött, de nem is érdekelte, hiszen ez a terület már az övé. Csak is kizárólag az övé, senki másé. Ezt nyomatékosítva, gondosan, megfontoltan a szőrös lény lassan, de magabiztosan, fejét felszegve, hogy mindenki lássa cselekedetének komolyságát, levizelte a szobor alapzatának egyik sarkát.

- Kazuya! – tört át egy hang a köd mindent ellepő fátylából.

Igen, ez csak is Ő lehet. A négylábú tudta nagyon jól, hogy a Gazda szólítja.

- Kazuya, gyere! – szólalt meg ismét a hang, ezúttal erősebben.

Menni kell. A Gazda hív. A Gazda őt keresi. A teremtmény tudta, hogy őt szólították.

Iván éppen hátizsákja szíját igazította meg, amikor szeme sarkából észrevette, hogy egy árny közelít felé a parkolót elnyelő köd homályából. A síri csendben, erős karmok kopogása hallatszott a repedezett aszfalton. Iván a közeledő alak felé fordult.

Kazuya mikor meglátta a férfit, először lassítani kezdett, kissé elbizonytalanodott. Ahogy jobban megfigyelte fekete bőrkabátba öltözött alakot, amint éppen a kabát alá felvett kék pulóver kapucniját igazgatja, miközben táskáját babrálja a hátán, felismerte benne Őt, a Gazdát. Azt a teremtményt, akit mindennél jobban szeret, akit ha meglát, nagyot dobban a szíve, és furcsa érzés támad a mellkasában.

- Na, mi van? Nem ismersz meg te tökkelütött? – célozta mosolyogva Iván a kérdést a kutya felé.

A vörös bundás eb, megbizonyosodva arról, hogy tényleg az imádott Gazda várja őt, óriási szeretettel a lelkében megkettőzte a lépteit, s nagy hévvel ugrott fel Iván nyakába.

- Mi az, megkergültél a ködtől? – kérdezi nevetve Iván a kutyáját, miközben megsimogatja annak fejét. – Ilyen sűrű ködöt még sosem láttam. – mondja csak úgy magának.

A parkoló teljesen kihalt volt. Síri csend uralkodott az egész környéken. Iván ezt furcsának tartotta, hiszen innen azért legalább a hegy lába alatt elhaladó forgalmat kellett volna hallania. De ha azt nem is, akkor az állatvilág zajait illett volna felfedeznie. Se madárcsicsergés, se az avarban élelem után kutató állatok neszezése. Minden olyan csendes volt mintha csak valaki megnyomta volna a természet hangerőszabályzóján a némítás gombot.

Iván még egyszer ellenőrizte, hogy a régi, közel 20 éves autója biztosan be van e zárva, majd a kulcsokat eltéve, elindult a kellemesnek ígérkező túrára. Szerette ha köd van. Ilyenkor egyfajta sajátos, kellemes biztonságérzet töltötte el. A ködöt különleges buraként képzelte el, ami elrejti őt a világ elől. Az a világ elől mely oly sok fájdalmat okozott már neki. Örült neki, hogy egyedül van, nem szerette az emberek társaságát.

„Úgy látszik a köd elriasztotta a turistákat” gondolta magában Iván. Nem szerette ha sok ember van körülötte amikor Kazuyával kirándulni megy. Mindig attól tartott, hogy más kutyásokkal is összefut, akik nem értenek az ebekhez, és nagy verekedés lesz az állatok között. De most nem volt itt senki, és ettől nem kellett tartania.

Iván a térképet nézte, s a kirándulás első állomását kereste rajta: a Szelim barlangot. A térkép szerint itt kellett lennie a közelben, nem messze a Turul madártól. Még egyszer megszemlélte a térképet, majd elindult a jónak vélt irányba. A köd, mint egy összefüggő hatalmas élő massza aki el akarja nyelni őt, úgy ölelte körbe minden egyes lépését.

Kazuya a földet szagolva boldogan rohant előre, mutatván az utat gazdájának. Egy perc elteltével megtalálták az ösvényre levezető lépcsőt. A köd itt még sűrűbbé vált, már-már fojtogatta Iván torkát, s a lépcső alját sem látta tőle. A mindent uraló mély csendet, ekkor egy ág roppanása, s alig hallható neszezés törte meg. A hang a lépcsősor felől jött. Kazuya is észrevette a zajt, s most orrát feltartva, fülét hegyezve fürkészte azt, amit a köd eltakart előlük. Ivánt nem zavarta a váratlan hang, hiszen még is a természetben vannak, s egyértelmű, ha néha egy-egy állat zajt csap.

- Jól van, mehetünk. – szólt oda a még mindig feszülten figyelő kutyának, s lehajolva megsimogatta annak hátát.

Kazuya a Gazda érintésétől visszatért a révületből, s boldogan megindult a lépcsőn lefelé, Iván szorosan követte őt. Hamar elértek az első fordulóhoz, s önkéntelenül hátrafordult. A ködtől már nem látszott a lépcső teteje mögöttük. Visszafordulva még megtett pár lépést, amikor a lépcső hideg, nedves fém korlátja hírtelen eltűnt, s jobbján egy kopasz fa meredt az ég felé. Törzsén megpillantott a turista ösvény felfestett jelét. Egy darabig állt és gondolkodott. Vajon pórázra vegye Kazuyát, vagy menjenek tovább anélkül.

Az utazás előtt az interneten tájékozódott, és tudta, hogy a barlanghoz egy keskeny, de könnyen járható ösvény vezet, ami a hegy oldalán viszi őt végig. Nem veszélytelen, hiszen ha nem figyelnek, le lehet bukfencezni a mélybe, ahol akár oda is veszhetnek

Végül úgy döntött, hogy nem ostoba a kutyája, nem fog leesni, hiszen látja, hogy szakadék van alatta. Bár a póráz ott volt a kezében, még sem tette rá az állatra.

Ekkor ismét neszezést hallott a közelükből, ami most az előttük húzódó ösvény irányából jött. Kazuya is észlelte a zajt, s orrát szorosan a földön tartva megindult előre.

- Kazuya… - kezdte volna Iván, de inkább hagyta had menjen a kutya, úgy se fog elszökni.

Kazuya mikor még kölyök volt, nagyon rakoncátlanul viselkedett. Nem akart szót fogadni, csak ment a saját konok feje után. Iván ekkor elvitte a helyi kutyaiskolába, ahol sok mindent megtanítottak neki a kutya helyes neveléséről és tartásáról. Itt volt egy eset, amikor a kölyköt kivitte egy mezőre, hagyta, hogy a kutyus a szagok és az új hely miatt elfeledkezzen róla, s ekkor elbújt egy nagyobb bokor mögé. A kis Kazuya észre sem vette eleinte, hogy a Gazda eltűnt. Ám amikor végre körbenézett, feleszmélt, hogy egyedül maradt. Nagy volt a rémület, s a kis állat fel alá rohangálva, keservesen szűkölve, néha egyet-egyet vakkantva vékony kis hangján gazdáját kezdte keresni. Iván mindezt a bokor mögül figyelte. Majd a kölyköt nevén szólítva hívni kezdte, s az a hangot követve rátalált gazdájára, ekkor pedig nagy dicséretben részesült. Iván így tanította meg kutyájának, hogy ne kóboroljon el, mert akkor egyedül marad.

„Kegyetlen módszer, de hatásos”, gondolta akkor és most is.

Már vagy tíz métert megtett a keskeny ösvényen, melyet jobbról meredek domboldal, és levelüket vesztett fák, bokrok, balról pedig egy meredek falú, itt-ott szintén kopasz fákkal tarkított, szakadék kísérte végig, melynek alját a köd takarta el. Iván ismét egy ág reccsenését hallotta, majd Kazuya mérges ugatása hangzott fel, mely a vidék halálos csendjében, akár a tükörsima vízbe dobott kavics verte hullámok visszhangzottak tova.

Kutyáját utolérve azt látta, hogy az eb, valamit erősen szagol egy a szakadék szélén nőtt fiatal fa tövében. A kutya vadul csóválta hátára kunkorodó farkát, amikor Iván furcsa kattogással és enyhe cserregéssel keveredett hangot vélt hallani egy pillanat erejéig. De mivel Kazuya továbbra is a fa mohás tövével volt elfoglalva, az egészet csak képzelődésnek vélte, és tovább indult. Ekkor egy árnyat vélt elsuhanni a szeme sarkában, majd halk tompa puffanást hallott. Ezt hírtelen kaparászás és éles nyüszítés követte, mire Iván azonnal Kazuya felé fordult, és kutyáját pillantotta meg, amint az állat próbál megkapaszkodni mellső lábával a meredek szakadék szélén, hátsó lábaival pedig igyekszik felrúgni magát, s közben keservesen gazdája után nyüszít, annak életmentő segítségét kérve. Ivánt, azonnal elöntötte a félelem mindent felemésztő gyilkos tüze. Mellkasa majd kiszakadt hevesen verő szívétől, szája szinte azonnal kiszáradt.

- Úristen!

Csak ennyit bírt kinyögni és már is szeretett kutyájához sietett. Agya csak azon járt, hogy még is kellett volna az-az átkozott póráz. Most pedig ostobasága miatt veszti el az egyetlen teremtményt, aki szeretetet adott neki nyomorúságos életében. Ám ekkor ismét felhangzott az imént képzelgésnek vélt furcsa, kattogó, cserregő hang, s érezte, hogy valami hátulról erőt fejt ki rá. Érezte, ahogy teste felemelkedik és átrepül a szakadék felett elterülő ködfátyol végtelen gyomrába. Érezte, ahogy talpa alatt eltűnik a talaj, és helyét üres levegő veszi át. Figyelte, ahogy Kazuya rémült tekintetébe értetlenség vegyül.

Mindez egyetlen pillanat töredéke alatt ment végbe, s mire feleszmélt mi is történt vele, Iván már zuhant is alá a semmibe. Hallójáratait ismeretlen zümmögés töltötte be. A szél suhogása, gondolta Iván. Ilyen érzés tehát zuhanni. Meg fog halni. Mint sötét égbolton a mindent elvakító villám, úgy terítette be Iván elméjét a gondolat. Ám hasonlóan az égi jelenséghez, a hírtelen támadt gondolat, ahogy jött úgy ment el, s csak kósza foszlánya maradtak utána. Elméje feletti uralmat ugyanis egy másik, még saját halálának félelmétől is erősebb érzés vette át.

- Kazuya… - nyögte ki erőtlenül.

Mi lesz Kazuyával? Ez a gondolat volt az utolsó mielőtt elméjét sűrű köd lepte el. Szeme előtt fekete foltok úszkáltak. Fülében a zümmögő hang már elviselhetetlenné erősödött. Az a néhány másodperc amióta zuhant, órákká nőtte magát elméjében, mielőtt végleg el nem nyelte őt a sötétség megkönnyebbülést hozó melegsége.