Van értelme folytatnom szerintetek? Egy játékról szóló fanfictionról lenne szó

Felnéztem az égre. Kora délután lehetett, de már vöröslött az ég alja. Sedas havának környékén előfordul már az ilyesmi. Miközben lovammal léptettem felfele a dombon, ép szememmel a vörös alkonyat, és a fehér táj találkozását figyeltem. A hegygerincen megálltam, és lóhátról körbenéztem a vidéken. Mindenfelé csak hó és hó, elszórt fákkal tarkítva, a távolban pedig gigászi méretű hegyek szórták árnyukat egy nagy fenyőerdőre. Ez Égkoszorú jellegzetes tájképe. Ha megkérdezne egy idegen egy nordot, hogy hogyan jellemezné hazáját, valami ilyesminek írná le, bármelyik égkoszorúi tartományból származik is. Bár ezekben az időkben nem mintha sok esély lett volna erre. Bár a Nagy Polgárháborút már több mint 30 éve megnyerte a Birodalom, eltaposva Viharköpenyes Ulfricot, és lázadó barátait, Égkoszorúban közel sem honolt béke. Az óriások ismét elkezdtek elszaporodni, banditák fosztogatják és gyilkolják továbbra is a lakókat, a Thalmor jelenlét egyre növekszik a tartományban, és még évekkel ezelőtt az Ezüst Kéz végrehajtotta eddigi legnagyobb csapását Égkoszorú rendjének legnagyobb védelmezői,  a Bajtársak ellen, ezzel kiirtva megmaradt tagjait is. Mára már csak én maradtam. Ez elmondható a legtöbb emberről, akit valaha ismertem. Barátaim, hűséges követőim sorra elhullottak mellőlem: Lydia egy barlangban vesztette életét egy ősi nord csapda által. Testét, már ami maradt belőle, biztonságban visszajuttattam Fehérvágtába, ahol Balgruuf jarl hősöknek járó temetésben részesítette. Hat évvel később a jarl követte őt egész háztartásával együtt, mikor rájuk omlott Dragonsreach, maga alá temetve a városi elit jelentős részét.  Rá egy évre meghalt Ysolda, aki összekötötte életét az enyémmel. Egy betegség vitte el, mely valószínűleg mágikus eredetű volt, mivel Égkoszorú legkiválóbb orvosai sem tudtak rajta segíteni, sem pedig a Télvári Akadémia mágusai. Egy főmágus bizonyára képes lett volna rá, de Savos Aren halála óta senki nem töltötte be ezt a tisztséget, mivel a néhai főmágus magával vitte a főmágusi szállásba való belépés titkát, így a szoba titkait azóta is áttörhetetlen, ősi mágikus határ védi. Így két havi szenvedés után elvesztettem őt. Egyedül temettem el a falkreathi házam mellett, mivel a fiunk már elment egy ideje, hogy megoldást keressen a betegségére. Azóta sem tudom mi van vele. De ez már évekkel ezelőtt volt. Valószínűleg ha még él, már rég nincsen Égkoszorúban, hiszen már megtaláltam volna. Magamnak sem akartam először beismerni, de valószínűleg meghalt a keresésben. A felismerés után évekig bolyongtam a vadonban szótlanul, családomat gyászolva, élelemért vadászva, éjjelenként barlangokban meghúzva magamat. De hűséges lovam soha nem hagyott el, bárhova mentem, így legalább volt egy kis társaságom a tűz körül a hideg éjszakákon. Sokszor meg is mentette az életemet, mert nyihogásával felébresztett, ha valami közeledett felénk. De mára már ő is megöregedett. Alig bírt ezen a dombon feljönni a szegény pára. Megveregettem a nyakát, majd leszálltam róla. Kikötöttem egy fához és elindultam a felfele. Innen már lehetett látni az őrtornyot. Hajnalcsillag jarlja jó pénzt ígért a tornyot elfoglaló banditák kiűzéséért, és mivel utam úgyis erre vezetett, elvállaltam a megbízatást. Legörnyedve, bokorról bokorra haladtam felfele,nehogy egy élesebb szemű íjászuk kiszedjen. Már hallottam a beszédjüket is: - ...és az a mocsok azt hitte elmehet a pénze nélkül...hogy aztán elárulja a rejtekhelyünket...hahaha!

- Mit csináltatok vele?

- Csak a szokásost. Eltörtük a lábait, majd kitettük a folyó mellett. A mocsárrákok mostanra már valószínűleg megették szegény flótást...

Miközben elmerültek a beszélgetésben, felderítettem a környéket. Két ember volt a toronyban, kettő előtte, beszédük alapján pedig volt egy ötödik, aki éppen vadászott az aznapi vacsorára. A toronyban lévők közül szerencsére csak az egyiknél volt íj. Egy bokor mögött lassan előhúztam számszeríjam, és halkan egy vesszőt illesztettem rá. Nagy levegőt vettem, lassan kifújtam, majd meghúztam a ravaszt. A sokévnyi tapasztalat és gyakorlás eredményeként a nyílvessző pontosan célba talált, beleállva az egyik bandita torkába, aki vért gurgulázva bukott a földre. A földön fetrengve próbálta eszeveszetten elállítani a vérzést, de egy kis idő múlva elcsendesedett. Társa először döbbent, majd rémült tekintettel nézte végig társa vergődését, majd elkezdett ordítani. Ekkor, még mindig a bokor mögött térdelve betöltöttem egy robbanó nyílvesszőt. Az őr hanyatt homlok rohant be a toronyba, az ajtóban éppen szembetalálkozva egyik kifelé rohanó társával. Ez volt az én pillanatom: egy szempillantás alatt becéloztam a felbukkanó banditát, és tüzeltem. A lövedék egyenesen áthatolt a mellkasán, beleütközve a mögötte lévő falba. A robbanás tűzzel terítette be mindkettőjüket. Akit eltaláltam, már a robbanás pillanatában halott volt, de a másik lángoló alak sikoltozását és kínhalálát végig kellett néznem. Lassan a földre bukott ő is, és elcsendesült. Ekkor felálltam, és elindultam a bejárat felé. Halk surrogást hallva ösztönszerűen földre vetettem magamat, így a nyílvessző pont a fejem fölött suhant el.

-Nem menekülsz rohadt vénember! - vicsorgott az utolsó rabló, és igyekezett vadászíját újratölteni. Az időt kihasználva berohantam a torony fedezékébe, épp elkerülve a következő lövedéket. Még hallottam szitkozódását a fejem fölött. A torony tetejébe egy csigalépcső vezetett föl, úgyhogy elindultam felfele. Menet közben levettem a hátamról bárdomat, és óvatosan lépdeltem felfele. Ahogy kiléptem a tetőre, egy újabb vasnyíl repült felém, ami ártalmatlanul pattant le sárkánycsont páncélomról. Az újratöltést kihasználva megrohamoztam a banditát, ledöntve a lábáról. Mikor épp belevágtam volna a csatabárdomat, valami hihetetlen éles égető fájdalom hasított a lábamba. Fölordítottam, és dühömben a Thu'umomat használva ráordítottam a gazemberre:

- Fus RO DAH!

A kiáltás belepasszírozta a padlózatba a banditát, teljesen szétnyomva, valamiféle groteszk emberi palacsintaként elterülve. Lihegve omlottam össze.

" Nem nekem való már ez"- gondoltam magamban. Az harc hevének elmúlása után elkezdtem érezni a lábamban szétterjedő fájdalmat. Nyögve próbáltam elérni a sebet, de mikor visszahúztam a kezemet, tiszta vér volt. Ránéztem a holttestre, ami még mindig szorongatta kezében azt a tőrt, amely nemrég még a lábamban volt.

- "Nem vagyok elég gyors."- sóhajtottam magamban. Lenyúltam az övemhez, hogy kivegyek egy gyógyitalt, de ahogy lenyúltam, nedvességet éreztem. Először megrémültem, mert azt hittem ott is megsérültem, csak nem vettem észre, de aztán megéreztem a gyógyital jellegzetes édes illatát. Mikor elterültem,valószínűleg ráestem az üvegcsére, ami eltörött. Nagyot sóhajtva átfordultam, és megpróbáltam felállni. Égető fájdalom hasított a térdembe, de egy asztalba támaszkodva sikerült talpon maradnom. A gyógyszereim a lovam táskájában voltak, alig néhány száz méterre innen, így hát nem volt más választásom, mint elvánszorogni odáig. A toronyból a falnak támaszkodva még könnyen kijutottam, de a szabadban már nem volt mibe támaszkodjam, így hát a földön csúszva, fátol fáig haladtam lovam felé, miközben hívogattam a nevén szólítva. Ahogy haladtam előre, a hátam mögül egy hangot hallottam:

- Hát itt vagy te mocsadék!

A vadászatból épp visszatérő bandita volt az. Sebemet látva gonoszul elvigyorodott, és lassan kihúzta kardját a hüvelyéből. Megálltam, és nyugodtan néztem, ahogy közeledett. Mikor mellém ért, rálépett a mellkasomra, és felemelte kardját, hogy lesújtson. A gyenge vasból készült penge úgy tört szét a sárkánycsont mellvértemen, mintha üvegből lett volna. A sikertelen csapástól viszont a rabló megtántorodott, és előrebukott, egyenesen rám. Csak erre vártam. Jobb kezemmel magamhoz szorítottam, bal kezemet pedig a füléhez nyomtam. Vergődött, de szorításomból nem tudott kikerülni. Koncentráltam, felidéztem magamban a rég tanult szavakat, és elképzeltem, ahogy megtörténik. Éreztem, ahogy a karomat átjárja valami remegés, ami az ujjaimnál erős bizsergéssé változott.  Villámok csaptak ki a kezemből, amiket tenyeremben összegyűjtve egyetlen nyomással bekényszerítettem ellenfelem fülébe, majd ellöktem magamtól. A bandita felüvöltött, szemei kifordultak, majd a feje fehér villanás kíséretében felrobbant. Csontszilánkok és agyvelő darabkák záporoztak mindefelé, beterítve engem is. Magamról vért törölgetve álltam fel egy fának támaszkodva, mikor észrevettem, hogy a tőrőm egész végig az övemen lógott.

-"Öreg vagy már te ehhez"-gondoltam magamban, miközben próbáltam megszabadulni maradék húscafatoktól is. Továbbkúsztam, és nemsokára el is értem a lovamat, így ki tudtam venni a táskából egy gyógyitalt, és felhörpinteni. Pár perc múlva éreztem a hatását, ahogy szétáramlik az ereimben az éltető nedű. Lassan elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy felszálljak a lovamra, és elinduljak. Miközben egy üveg cyrodiili brandyt iszogattam, eszembe jutott fiatalkorom. Régen  sárkányokat öltem egy puszta acélkarddal a kezemben, ma pedig egy csapat bandita is problémát jelent. Nagyot sóhajtottam, meghúztam az üveget, majd eltettem, és nekiindultunk. Hosszú az út még Hajnalcsillagig.

A gyógyital szerencsére hamar hatott, így a lábam gyorsan elkezdett gyógyulni. Szinte figyelemmel tudtam követni, ahogy a seb bezáródik, és a fájdalom megszűnik. Egy-két órába sem telt bele, és a merevséget eltekintve semmi baja nem volt, így viszonylag könnyű utam volt Hajnalcsillagig. Egy-két farkastól, és egy trolltól eltekintve senki nem zargatott minket, így a városba már két új prémmel, és egy adag értékes trollzsírral érkeztem. Nem mintha az alkímia az én asztalom lett volna, de igen jól fizetnek a helyi méregkeverők a trollhájért, a prémek pedig mindig jól jönnek az Égkoszorúi tél fagyában. Ahogy átléptettem a városon, szokás szerint megkaptam a furcsálló tekinteteket szokatlan kinézetű páncélom, és fegyvereim miatt. Bár a Szürkeszakállúaknak, és Alduin legyőzésének köszönhetően gyakorlatilag mindenki tudta a történetemet, arcomat csak kevesen ismerték fel. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy majdnem mindenki, akit ismertem, meghalt, így gyakorlatilag arctalanul járhattam Égkoszorú vidékeit. Nemsokára odaértem a jarl házához, leszálltam a lovamról, kikötöttem, és elkezdtem felfele sétálni a lépcsőn. Az ajtó mellett álló két őr egy biccentéssel köszöntött és beengedtek...