Vélemény az írásom részletéről?

Romantikus fantasy történetet írok. Itt a főszereplő az egyik álmát meséli el - ami egyben egy megtörtént eset, csak mindig újraálmodja.

Remélem tetszik. Kulturált építő kritikát elfogadok!

Elindultunk a csípős hajnali időben a keskeny utcán, majd a földúton, de nem a könyvtár felé mentünk tovább, hanem balra fordultunk.

Olyan korán volt, hogy senki nem járt akkor arra rajtunk kívül, de én élveztem ezt az kellemes és titokzatos egyedüllétet, azt hogy kettesben lehetek vele.

Nem szabadultam a Can’t help falling in love dallamától - előző este óta az járt a fejemben; ezért elkezdtem dúdolni miközben halkan lépkedtem a homokon. Dávid felismerte a dallamot és velem együtt kezdte hümmögni.

Dávid? - abbahagyta a dúdolást és rám nézett - Fázik a kezem - mondtam felnézve rá, mire rákulcsolta ujjait az enyémekre.

Elmosolyodtam. Mindketten tudtuk, hogy bár volt igazság ebben a kijelentésben, csak azért mondtam, mert vágytam az érintésére. És ez kölcsönös volt.

Itt vagyunk - mondta, és gyengéden elkezdett húzni a közeli fa felé.

Mikor odaért a fa alá, elengedte a kezem, majd a törzsön lévő gombák segítségével ügyesen felmászott. Felém nyújtotta a kezét és felhúzott.

Nem horzsoltad le a kezed? - kérdezte aggódva.

Nem, nyugi - válaszoltam, ahogy feljebb lépkedtünk az ágakon.

Egy vastag, erősebb ágra ültünk, és Dávid oldalról átkarolva a derekamat közelebb húzott magához.

Innen tökéletes a kilátás. Pár perc múlva fel is kel a Nap - nézte meg a telefonján, amit a szüleim vettek neki - Flóra… hiszen te reszketsz.

Óvatosan egyensúlyozva levette a pulcsiját és odaadta nekem.

De így te fogsz fázni.

Nem baj, én megszoktam, Flóra.

Felvettem a pulcsit, majd felé fordultam és átöleltem a nyakát. Az arcom pár centire volt az övétől.

Köszönöm - suttogtam, majd megcsókoltam miközben beletúrtam a hajába. Kicsit meglepődött, de aztán viszonozta a csókot. Isteni volt.

Közben ő is átölelt, de csak az egyik karjával, a másikkal pedig kapaszkodott, hogy le ne essünk a fáról.

Én még folytattam volna, mikor kicsit elhúzódott tőlem, és megszólalt:

Nézd csak! - és fejével az égre intett.

A napfelkelte hihetetlenül gyönyörű volt, olyan szépnek talán még sosem láttam az égboltot. Megvártuk, ahogy a Nap lassan megvilágít mindent és fokozatosan felmelegíti a levegőt, majd lemásztunk a fáról és visszaandalogtunk a hazavezető úton.