Tetszik nektek ez a részlet? Írnátok véleményt az írási stílusomról?

Sziasztok! :)

A regény, amin dolgozom, egy alternatív világban játszódik (a történetet most nem szeretném jobban részletezni, mert eléggé bonyolult, illetve nem is azzal, hanem elsősorban az írási stílusommal kapcsolatban lennék kíváncsi őszinte véleményekre idegenektől). Próbáltam olyan részletet választani, ami önmagában is értelmezhető, de azért inkább röviden leírom a helyzetet. Norfimus, a regényem világán belül az egyik "ország" erőszakos és kegyetlen, diktatórikus ura, aki azért ilyen, mert mentálisan súlyosan sérült ember (gyermekkora óta paranoid skizofréniában szenved, ami egyre súlyosbodik - pl. gyermekkora óta hallucinál a szellem-édesanyjáról, pedig valójában árva). A részletben a beszélgetőpartnere - az ő szemszögéből van bemutatva a helyzet, bár E/3-ban van írva - Padwin, egy unott és cinikus pszichiáterprofesszor. Norfimus nem tudja, hogy Padwin valójában kezelni próbálja őt, ő azt hiszi, hogy barátok, és baráti beszélgetéseket folytatnak.

- Anyám azt mondta, hogy nem vagyok mocskos árva, érti? – fakadt ki kissé az uralkodó, ahogy fejében lefuttatta, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent – A nevelőim mindig a szemembe köpték… mindig a szemembe köpték, hogy nincsen hozzájuk közöm! Csak egy eszköz voltam nekik… Sosem hitték el, hogy én ismerem az anyámat, és kapcsolatban állok vele! Mindig… mindig ütöttek, amikor ezzel jöttem… Nem hitték el, mert nekik kényelmes volt, hogy én vagyok a mocskos árva, ők meg azok, akik fizetést zsebelnek be értem! KÉNYELMES VOLT A LÉTEZÉSEM NEKIK, ÉRTI?! – csattant fel végül Norfimus, ahogy a gondolatmenete ezen részéhez jutott.

Padwin már rég nem ijedt meg az ilyesmitől, pontosan hozzá volt szokva az efféle hirtelen dührohamok látványához és hangulatához is. Eddigi komoly, hallgató arckifejezése helyett bíztató, halvány mosolyt vett fel, majd egy nem messzi kancsóból teát töltött ki egy csészébe, és a diktátor felé nyújtotta.

-Megértem önt. Igya ki! A tea lecsillapítja a fortyogó dühöt, amit jogosan érez.

Norfimus elfogadta a csészét, majd önmagát hirtelen erőtlennek érezve omlott vissza a székébe azzal együtt. Finoman szürcsölgetni kezdte a meleg italt, s mintha csak meg lett volna mondva neki, valóban kissé megnyugodott tőle.

- És büszke volt rám anyám, amiért… amiért Terronnak és Kasszandrának ennyire gondját viselem… - folytatta most már kissé egyenletesebb hanghordozással. – Terron- Surgens… az égiek ajándéka… - gondolkodott hangosan, a realitástól kissé eltávolodott hangon - Mesélek magának az égiek ajándékáról, jó?

A pszichiáter már évek óta figyelte, hogy Norfimusnak vannak bizonyos pillanatai, amikor a gondolataival egyszerűen csak magasztosan elemelkedik a valóságtól. Ilyenkor váratlanul elengedi magát, belehelyezkedik önnön delúzióiba, és furcsa fél-kábulatát folytonosan kommentálva finom lelki titkokba enged betekintést a körülötte lévőknek, melyeken az önkontroll hirtelen visszaszerzése után jellemzően hisztérikusan felháborodik. Kivéve persze Padwin esetét. Az égiek ajándéka… A diktátor elméjében megvoltak azok a teljesen egyértelmű rögeszmék, amikről mindig beszélni próbált. Tűz… rózsák… „égiek ajándéka”…

Az uralkodó hatalmas, szentimentális sóhajt hallatott. Ez minden egyes alkalommal azt jelezte nála, hogy most hosszú ideig, fél-önkívületi állapotban próbálja majd kiönteni saját lelkét, hogy minden titka szétfröccsenjen a padlón, mint valami kéretlen gondolatfolt. Vagy legalábbis Padwin annyiszor végighallgatta már ezeket, hogy ő már évek óta efféle cinikus érzésekkel viszonyult a szituációhoz.

- Szóval, hogy az égiek… maga ismeri egyáltalán az égieket? Az univerzum körforgását maga is érzi, ugye?

- Azt hiszem, valamennyit mindenképpen tapasztalok belőle - próbált meg a doktor a lehető legdiplomatikusabban válaszolni.

Norfimus gondolataiba mélyedve lassan elmosolyodott.

- Nézze, az égiekben hinni kell. Vannak, akik egyszerűen csak érzékelik a bőrükön a dimenziók összekoccanását, de erre… hogy is mondjam, erre születni kell. Én hiszek az univerzum erejében, de tudja miért? Azért, mert én elmondhatom magamról, hogy tisztán látom, tudom és érzem, hogy miről beszélek. Néha már-már ténylegesen úgy érzem, mintha a dimenziók bennem élnének, vagy mintha én biztosítanék nekik a világban teret… Tudja Padwin, engem speciális szálak kötnek hozzá az égiekhez. Pontosabban ők ápolnak különleges kapcsolatot velem, mivel tapasztalataim szerint az univerzumba vetett bizalom kulcsa az egyén és az égiek kétoldalú dinamikájától függ. Akár úgy is mondhatnám, hogy ahhoz, hogy hinni tudj az univerzumban, előbb az univerzumnak kell hinnie benned… De hagyja professzor, csak az égiek közvetlen gyermekei érthetik az efféle bonyolult filozófiát…

Az igazat megvallva, ilyen helyzetben a doktor sohasem volt teljesen biztos abban, hogy a diktátor éppen egymással összefüggő gondolatokat mond. Itt is volt pár mondat, aminek már csak a puszta jelentésébe is belezavarodott – például nem igazán tudta értelmezni, milyen lehet az, ha valaki „érzékeli a bőrén a dimenziók összekoccanását” – viszont volt egy alapelképzelés, ami nagyon foglalkoztatta őt. Évek óta hallgatta már, de mégis, akárhányszor csak szóba jött a kérdés, a beteg minden esetben csak még inkább árnyalta téveszméiről a képet…

- Uralkodó, maga azt állítja, hogy ön az égiek közvetlen leszármazottja?

Norfimus lenéző pillantást vetett Padwin felé, pontosan olyat, amit máskor azok felé szokott, akik véleménye szerint nem ütik meg a szintjét az alapműveltségnek.

- Doktor, kérem, én nem állítok semmit. Ostobaság volna állítani az ilyesmit. Ez nem egy állítás… Ez egy eszme, amit maga az univerzum ismertetett velem. Úgy gondolom, nem véletlenül égett bele az elmémbe ilyen erőteljesen azaz emlék… Édesanyám pirospozsgás arca… a virító tűzvörös rózsák… a halvány napfény, ami az arcomat cirógatta… Ez mind az univerzum jele volt. A rózsák nagyon fontosak. A rózsák a jeleim, engem azok képviselnek igazán…

Ó, igen. Hát már az ominózus emlék is előkerült… A lényeg igazából annyi, hogy a puszta tény feldolgozása, mely szerint az anyja egyszerűen csak otthagyta őt egy friss rózsabokorban valami gyermekintézet előtt, a diktátor esetében valahogy alapjaiban hibádzott. No persze, azért azok, akik alapvetően súlyos pszichotikus tüneteket produkálnak, és ezeket a tüneteket teljességgel képtelenek a valóságtól megkülönböztetni, már a pszichiátria egy olyan szintjére sorolandók, - Pawdin gondolkodásmódja szerint legalábbis – ahol már csak egyfajta mű látszatempátiát engedhet meg magának a doktor, de azért néha mégiscsak eszébe jutott, hogy ennek az emléknek az efféle kóros félreértelmezése nem lehet véletlen. A diktátor védtelen kisded volt még akkor, állítólag enyhén szét is fagyott azon az éjjelen. Vannak pontok – a professzor jól tudta – ahol azóta is meglátszanak a testén a tövisek által karcolt sebek… Meg hát, ez volt az uralkodó első és utolsó élő emléke az édesanyjáról. Egyszerűen vannak elmék, amik az efféle egyértelmű, teljes kitaszítottság-érzetet képtelenek ép módon feldolgozni. És ha egy agy képtelen valami egészséges feldolgozására… akkor onnantól kezdve semmi sem szabhat neki határt.

Köszi, ha valaki végigolvassa ezt a hosszú részletet, és véleményezi! :) (L/19)