Véleményeznétek a könyvem részletét?

Elkezdtem írni egy könyvet,kíváncsi vagyok miben vagyok jó,miben kevésbé. Jöhetnek negatív kritikák,attól fejlődök,viszont helyesírásra nem vagyok kíváncsi,azok az utolsó amit nézek. Szóval:

"A leány Sárkányföld legmagasabb pontján állt,az Acél-hegyen, és az elötte elterülő hatalmas várat bámulta, mely mögött az első hold-amely már a dombok mögé bukott- eltörpült. Sárkányvár, a Sárkánytanács legjobban őrzött erődje. Kissé hűvös éjszaka volt a mai, ahoz képest, hogy Torn Birodalmában az asszonyok meséiben Sárkányföld a legmelegebb vidék, ahol még télen is nyílnak a sasvirágok.

Mindenképpen szép táj volt, ez tagadhatatlan. Az első holdat követő második fénye átpréselte magát a fák levelein, Sárkányvár ablakain, és a hét domb résein, ezüsttel teleszórva a vidéket. A zöldellő, teve púpjaira hasonlító dombok tetején fák virágoztak,nem is akármilyenek. Még így, este is tündökölt a virágjuk, sőt, egyenesen világítottak. A lágy szellő, mely hirtelen támadt, észak felé terelte bódítóan finom illatukat. A leány most sajnálta, hogy délen lakott, így a szél rút játszmát űzve vele, kihagyja az ott élőket. Az egész Kontitensen, még a déli Paromán vidékeken sem teremnek ilyen termést érlelő fák. Sárkánygyümölcs, tüzes fúria, szirén szív, almabarack, vagy az isteni nedűként is számontartott, fontos importáru, a tűz lehellet. A dombok körülzárták az erődőt, mintha az lenne a gyarmat szíve, mely élteti. Igazából az is volt. A medencében, melyet a hét domb alkotott ugyan eltörpült, de a Birodalom többi vára mellett kiemelkedő volt, stratégiai előnye miatt. Sárkányvárban mindig világít egy jelzőtűz, mely a rossz szándékúaknak jelzi, hogy a Tanács egy tagja mindig az erődben van, és szemmel tartja akár az egész völgyet. Maga Sárkányföld nem épp a legnagyobb a Birodalomhoz képest, nem több mint három óra alatt körbejárhatja az ember. Persze csak egy gyarmat, melyet Ranna király jószívéből adományozott a Sárkánytanácsnak, azok felkelése után. Persze ha nem adta volna nekik a béke jeleként, talán még ma is tartana a Nagy Pikkelyvadászat.

A leány elkezdett remegni. Nem tudta, hogy a hideg, vagy az idegesség miatt, ami egyre inkább uralta testét. Már egy napja itt ült, kis, gömbölyded feneke alatt a pázsit már lelapult. Egy napja figyelte a tájat. Egy napja ült étel, és ital nélkül. De most eljött az idő, hogy elkezdje a feladatát. Túl hirtelen kelt fel, érezte. Megingott, a lábai alig akarták elbírni,de végül támaszt talált, egy fa törzsének támaszkodva. Pár percig csak szemezett az első holddal, majd összeszedte minden erejét, és megindult. Elsimította kék, selyem ruháján kelettkezett gyűrődéseket, amik a hosszú üléstől jöhettek létre. Megigazította egyenes, barna haját, majd felhúzta csuklyáját, mely megakadt a fülénél. Mindeig elfelejtette, hogy a füle hegyes akár, a kardja. Erdőgyermek volt, vagy elf, a vidék szavajárásától függően. A saját népe Hujjiq-nak hívta, ami Erdő Szolgát jelent a nyelvükön. Fajzat volt A Birodalomban, ahol-a Keleti tartományon kívül- mindenki elfogatta őket. A Keleti Tartományban, ahol Brandon, Ranna középső fia uralkodik, a Fajzatok kiirtandó fajcsoport. Ma már ott sincs Fajzat Üldözés, de a béke nem tartós. Egyre több koholt vád alapú Fajzat kivégzés történik. A leány jól tudta ezt, hiszen onnan származott. Egykor még ott élt. De már nem...

Elővette Ezüst Penge nevű tőrkardját, és belenézett az élébe. Egy tizenhat éves, fiatal arcú leány nézett vissza reá, rikítóan kék szempárrral, mely úgy fénylett, mint egy bagoly szeme a sötétben. A feladatában csak ez akadályozta. Nem veheti észre senki, mert akkor nem jut ki élve. Gyorsan el is ragta a Pengét, nehogy valaki észrevegye a fény csillogását, és megindult. Út közben elgondolkozott azon, hogyan is került ide.

Nem voltak szülei, éppúgy mint a többi Hujjiq-t, őt is a Liget ajándékozta a Bölcseknek, kitartó munkájukért, és védelmezésükért. Az Ezüst-folyóban találták, egy mózes kosárban, melyben nem volt semmi féle üzenet, csupán egy csörgővel játszadozó, ártatlan kisded,aki türkizkék szemeivel ártatlanul nézett az érdeklődőkre. A Bölcsek persze a Liget ajándékaként fogadták, de még őket is elrémítette az, amit felfedeztek. A csecsemőnek ember fülei voltak. A Liget Tanács összeült megvitatni a kérdéses esetet, és végül arra jutottak, hogy döntsön maga a Liget. Kint hagyták hát egy egész éjszakára a fagyos hidegben, egyedül, védtelenül. A Liget zöld fái reggel védelmet nyújtanak, és rejtekhelyez, azonban este alegfélelmetesebb fenevadaknak ad otthont, és vadász terepet. A Bölcsek a leány halálát biztosnak vedték,de az sokkal erősebb és kitartóbb volt, mint a Bölcsek azt gondolták. Életben maradt, sőt, reggelre már kacagott is, ahogy a Nap első sugarai megcsiklandozták orcáját. Kétség sem fért hozzá, hogy a Liget védelme alá vette az ártalmatlan leányt. Még aznap megfürdették az Ezüst-folyóban, amely megajándékozta őt az elfek éles látásával, és hegyes fülével. Rigó Fütty, a Bölcsek legvénebb tagja vette szárnya alá, ő tanítgatta. Már négy éves korára tudott lovagolni, hat esztendősen már a ló hátáról lőtte le a legnagyobb fenevadakat, amelyek már félték a nevét. Két dolgot nem kaphatott meg soha a származása miatt. Az egyik a saját név volt. A Hujjiq-k mind a tulajdonságaik alapján kaphattak nevet. Volt akit Vakítónak, volt akit Suttógó Szélnek, és volt akit Tág Akaratnak hívtak. De a leányt senki nem hívta sehogy.Megvettették,amiért nem közéjük való volt, vagy éppen csak féltékenyek voltak rá. Így ragadt rá a Rori név,ami a nyelvükön Sehonnait jelent. Persze Rorit ez bosszantotta, ő is ugyanúgy elfnek érezte magát,mint a többiek, de nem kezdhetett vele semmit, és egy idő után már hozzászokott a gyúny névhez

A másik amit nem kaphatott meg, az a kard volt. Hiába tanították vívni, hiába tudott még egyes férfiaknál is jobban küzdeni, nem adtak lehetőséget neki az igazi harcra. A népe szokása szerint a nők és gyermekek egyenrangúnak tekinthetők a férfiakkal. Ők voltak azok, akik támadás esetén az első sorba álltak, akik elősször hulltak el, vérükkel áldozva a cél érdekében. Haláluk a második sorban harcoló férfiakat csak mégjobban felbőszítette, így kétszer olyan hatékonyan tudtak gyilkolni. De Rorit mégsem engedték el harcolni az eddigi egyetlen háborúba sem. Nem hagyták, hogy meghalhasson a csata mezőn, a férfiak embervért szagolhassanak a saját soraikban. Nem tekintette senki egyként az elfekkel. A leány mégsem adta fel, céljának tekintette a bizonyítást. A bizonyítást, mely után őt is elfnek tekinti mindenki, legyen az ember vagy Fajzat.

Bölcs tanítója gyenge volt ekkor már, és hamar eljött érte a Halál. Ezután Rori teljesen összetört. Magát hibáztatta, azt akarta, hogy a Bölcs büszke legyen rá, és most, hogy már halott volt, nem maradt senkije. Csak a tudat, hogy egyszer elmegy a Ligetből, és bizonyít.

Képezni kezdte hát magát. Tilosban vadászott, természetesen karddal, és mindvégig otthona elhagyására készült, hogy bebizonyíthassa, vérbeli elf, és a Rori név nem az igazi neve. Az alkalmat várta, hogy bizonyíthasson. Minden nap a Liget ösvényein futott, cserkészett, vívott, és vadászott, majd megállt a Liget határánál, ameleyet a fák őszi levelei jeleztek. Szépnek tartotta a Ligetet, egy külhoni is annak tartaná. Híres arról, hogy a határait más évszakok, a tél, vagy éppen az ősz jelezte, míg a Liget központjában a nyár és a tavasz dominált, ahol a fák zölre festik a vidéket. Hiába volt szép, Rori börtönnek érezte. Még egyszer sem lépett ki a Ligetből a Nyugati Tartomány területére. De a mestere halála után, késztetést érzett ara,hogy bizonyítsa népének az igazát. Át akart lépni a határon.De akárhányszor elért a Liget határához, a félelem lett urrá rajta. Itt nőtt fel, és nem tudta elhagyni a múltját. A megfelelő alkalomra várt, hogy maga is elhiggye, mennie kell. Bíztatta magát, és minden nap megtette az utata a határig, de minden nap megtorpant.Napokig, majd hetekig. Hónapokig, majd évekig.

A megfelelő alkalom csak két évvel a Bölcs halála után jött el. A szokásos körútján volt a határhoz , fáról fára ugrált,- hátán íjjával, bokájához rögzített tőrkardjával- a mókusok mozdulatait utánozva, mikor egy csuklyás alakot pillantott meg, a faágak közül, aki fütyülve ment végig a Liget kitaposott ösvényén. Rori tudta, hogy az elfek nem viselnek csuklyát, főleg nem selyemből készített, gazdag anyagút.Ezért azonnal kapcsolt. Levettette magát a fáról, csizmája szárából elővette ezüstös tőrét, és az idegen háta mögé ugrott, nyakához szegezve a fegyvert. Az alak lassan megfordult, feltéve a kezeit. Rori képtelen volt megölni. Amikor meglátta az arcát, tudta, hogy a férfi a megfelelő alkalom, amire mindig is várt. Mindezt csak az idegen arcáról olvasta le. Az idegen ugyanis egy közép éveiben járó, kopaszodó, pocakos ember volt. Egy ember. Aminek Rorit is tartották társai. Ember a Ligetbe nem tehetné lábát, annak a büntetése halál. Persze Rori is ember volt azelőtt,így megérdemelt egy esélyt, hogy elmondja, mi járatban van. Az ember arcán a félelem leghalványabb jelei sem mutatkoztak,majd nyugodtan közölte, hogy éppen egy ilyen elfet keres, amilyen Rori. Elmondta, hogy van egy feladata számára a Ligeten kívül, messzi innen, mellyel bizonyíthatja rátermettségét.Csupán egy apró dolgot kéne ellopnia. Cserébe felmentést kap, és örökké élhet szabadon, a Fajzatokkal eggyütt. A férfi kedvesen mosolygott Rorira, elhitette vele, hogy igazat beszél. Mindez olyan gyorsan történt,hogy a leány majdnem összeesett az információ tehertől,amit rázúditottak. Az alkalom amire várt, egy ember formájában jelenik meg elötte.Habozott.Nem tudta,akarja e még. Ugyanakkor immár két éve jár ki a határhoz,hogy rávegye magát az elmenetelre, mindhiába. Ha most hagyná elmenni a lehetőséget, akár újabb két évbe is beletelhet az újabb esély.Nem érdekelte az ember indoka. Nem érdekelte,miért éppen őt választotta.Immár semmi sem érdekelte.Akár a lelkét is eladta volna,ha kell,a szabadságért cserébe

Rori rábólintott az alkura, és végre egyszer maga is tudta, hogy elhagyhatja a határt. Nem csomagolt össze, már mindene meg volt:a kedvenc tőrkardja,Ezüst Penge, és a csörgője, melyet a mózes kosárban tartott magánál csecsemő korában.Utoljára hátra nézett,fájdalmas,de megkönnyebbült búcsút vett a fáknak, és az ösvénynek,melyet minden nap bejárt,majd izgatottan futott a határ utolsó fájáig. A kövér idegennek rohannia kellett, hogy utolérje. Rori még a Ligetben volt,de csak egy lépés választotta el a szabadságtól. A leány már nem is emlékezett pontosan hogyan, de kilépett a Ligetből. Egy valamire viszont emlékszik. Ott elősször, mikor mély levegőt vett a Keleti Tartomány friss szellőiből, a szabadság ízét érezte az egész testében. Könnybe lábadt a szeme örömében. A rejtélyes alak gazdag ruhákba öltöztette, szó nélkül egy kocsira ültette, ami elindult Sárkányvár felé. A kocsis elmagyarázta a feladatát, de Rori nem tudott teljesen odafigyelni rá, izgatottságában.

Az út fusztráló volt számára. Egyrészt, mert mégcsak most szabadult a Ligetből, és máris egy mozgó börtönben találta magát. Szebbnél szebb réteket és mezőket csodállhatott, újabb éj újabb fajokat fedezhetett fel, bódítóbbnál bódítóbb illatokat érzett, jobbnál jobb zenéket hallott, de mindezeknek csak külső szemlélőjük lehetett.

Az út méginkább fusztrálóvá vállt, ahogy sötétedett, és közeledtek a célhoz. Rori fejében megannyi gondolat cikázott. Mi van ha becsapták? Mi van ha csak egy újabb börtönbe viszik? Mi van, ha igaz az egész, és elbukik? Megannyi kérdés, melyre hamar választ kapott. A kocsis megállt, illedelmesen kiszállította a leányt és elbúcsúzott tőle. Rori visszatartotta érzelmeit, amíg a kocsi eltűnt a horizontról, de azután örömtáncot lejtett. Három órán keresztül futkározott, ez idő alatt csak ámult, és bámult, mint egy ötéves kislány. Cigánykereket vettett, és körbejárta Sárkányföldet. A Ligethez képest egy törpe gyarmat volt, mégis a leány a világnak érezte. Új illatok ,új táj, új épület, amelyet emberi lények építettek. Ismét sirni kezdett, nem tudta elhinni, hogy szabad végre. Mikor már végzett az örömködéssel, leült a helyére, és egy napig várt.

Hát így jutott ide. De most eljött az idő,hogy elvégezze feladatát. Összeszedte gondolatait, és emlékezni próbált, mit is mondott a kocsis neki. Hát persze. A tojás. El kell lopnia Sárkányvár legjobban őrzött tojását. Apró dolog,ahogy a megbízója említette.