Tényleg én lennék a hibás, hogy így alakult? (hosszú, köszönöm, ha elolvassátok)

Sziasztok!

Hosszú lesz, szóval előre köszönöm annak aki szán rá időt, hogy elolvassa.

Tavaly nyáron kezdődött minden. Elegem lett abból, hogy 19/F létemre nem volt még egy barátnőm se.

Volt egy lány, aki kb fél évig az osztálytársam volt (esti tagozatos iskolában tanulunk mindketten), de utána nem sikerültek neki a különbözeti vizsgái és tulajdonképpen megbukott.

Jóban voltunk, írogattunk egymásnak azután is, hogy már nem jártunk egy iskolába. Éreztem iránta vonzalmat már amikor először találkoztunk az iskolában, de úgy voltam vele, hogy esélyem se lenne nála.

Tavaly nyáron nagyon magányos voltam és eldöntöttem ugye, hogy elég ebből, és elhívom randizni, vagy legalább megpróbálom, mondván, hogy nem veszítek semmit.

Rengeteg időt töltöttünk együtt a nyár folyamán és nyár végére megszerettük egymást és összejöttünk (a szülinapján, nyár végén el is durrant az első csók).

Onnantól kezdve együtt voltunk, tanultunk mindketten és én mellette dolgoztam is.

Na már most én az ő apjával (az apósommal) elmentem dolgzoni.

Apósom Pesten a belvárosban galériákat épít, burkol, fest stb. Én tulajdonképpen elmentem neki segíteni mint "kis inas".

Bevallom, nem szégyellem, de azelőtt még egyszer se kevertem glettet, raktam csempét, flexeltem zárszelvényt, stb. Szóval be kellett engem tanítani eléggé rendesen.

Viszont azt senki nem tagadhatja, hogy nem adtam fel egyszer se, igazából érdekelt a dolog, valami újat tanulhattam és élveztem......volna, ha nem lett volna egy idegbeteg, ordibáló ember az apósom.

Volt olyan, hogy leordította a fejemet, hogy szarul csinálom a dolgokat, elvette tőlem a keverő szárat, hogy ez szar így, keverte 10 másodpercig és kész, úgy már jó (nem rakott hozzá se vizet se plusz anyagot).

Magyarán minden amit csináltam az szar volt. Még azt is mondta hogy nem jól söprögetek. HOGY LEHET ROSSZUL SÖPRÖGETNI???

Mindenestre nem volt valami jó a kapcsolatom az apósommal, és akárhányszor próbáltam elmondani a barátnőmnek, hogy ez így nem jó nekem, mert egyszer be fogok gurulni, mindig azt mondta hogy "ha apa azt mondja nem jó akkor nem jó" meg "csak viccel amikor beszól, ne vedd komolyan". Nem viccelt....

A 22-es csapdájába estem, mert nem mondhattam meg apósomnak a magamét, mert a barátnőm imádta az apját és felnézett rá, tehát ha összeveszek apósommal, akkor a barátnőm is megutál, viszont ez így nem maradhatott.

Hála istennek, kb. 4 hónap munka után, kaptam egy állásajánlatot a belvárosban (amúgy vidékiek vagyunk), mint 3D-s látványtervező egy nagy cégnél. Mindig is ez volt az álommunkám, és nagyon örültem, hogy megkaptam.

Úgy tűnt a barátnőm is örült neki, én meg pláne, mert nem kellett apósommal dolgoznom tovább.

Annyit viszont tudni kell rólunk, az egész családjukról, hogy ők abban hisznek, hogy csak "két kezes munkával" tud az ember pénzt keresni.

És mivel már nem két kezes munkát végeztem, egy kicsit mindig is éreztem, hogy a barátnőm ennek nem nagyon örül.

Közben, igazából át járkáltam hozzájuk, de ő szinte sose jött át hozzánk. Alapból nem szeretett sehova se menni, és miután nekiadtam a laptopomat, azután meg jól el is volt egész nap. Mivel ő is esti suliba jár, csak Hétfő, kedd és csütörtök délután 15:00-20:00-ig van sulija. A többi napja nyugis és nincs igazából semmi dolga, tehát mindig jól el laptopozott. Munkát sose keresett suli mellé.

Mindezek ellenére én voltam a "lusta", azért, mert miután fél 7-re hazaestem munkából pénteken és még lenyírtam a füvet otthon és kb este 9-re átmentem hozzájuk ott aludni, mert ő nem jött soha, mert nem szeretett nálunk lenni (később kifejtem miért), ezek után szombaton pihenni akartam, meg vele lenni. Tudom jól, hogy az hogy egy irodában ülök egész nap nem éppen a nagy "fárasztó munka", de megvannak nekem a teendőim otthon is, és elismerem nem mindig volt kedvem náluk hétvégén negyedjére is segíteni kipakolni a garázst, mert az apósom már negyedjére állt neki a kazán építésnek, meg a garázs lebetonozásának. Elkezdte, kipakolunk, halad vele valamennyit, nem fejezi be, elkezd valami mást, és mi visszapakolunk a garázsba. Ez újra meg újra.

Igen, húztam a számat sokszor amikor segítenem kellett, de mindig segítettem. Egy alkalmat kivéve.

Péntek este ugye, hazaérek, nyírom a füvet és mikor mennék hozzájuk kapok egy ilyen üzenetet. "Úgy gyere ma este, hogy holnap segíteni kell. Vagy punnyadj egész nap az ágyban, nekem mindegy".

Begurultam, mert ő az aki egész nap az ágyban fekszik és laptopozik a hét nagyrészében és (ezt ő mondta nekem) van olyan napja hogy csak wc-zésre meg evésre kelt ki az ágyból, a többi időt laptoppal az ölében játszva töltötte.

Akkor először volt az, hogy elmentem hozzájuk és fogtam magam és tényleg feküdtem az ágyban, amíg ők kint pakoltak. Megjegyezném hogy kb fél óra alatt végeztek, de mint kiderült, nagyon mélyen megsértettem a barátnőmet ezzel. És hiába mondtam neki mindig, hogy ha valami bántja őt velem kapcsolatban, akkor mondja, mert különben felgyülemlik, így is egy hónappal később, az anyósomtól tudtam meg, hogy ezt ő nagyon a szívére vette.

Na ugye említettem előbb, hogy nem szeretett nálunk lenni. Na ez azért volt, mert a mostohaapám (kicsit részegen) egyszer jól beszólt neki, hogy ha már itt van, akkor a tányérokat tegye el a mosogatóba. Valahol jogosan szólt be neki, bár nem olyan hangnemben meg stílusban kellett volna, mint ahogy mondta.

De nem kell azért a barátnőmet se félteni, mert amikor meg nállunk volt, volt arra példa, hogy kiszedtük neki a vacsorát, ránézett és azt mondta "Ewww, ez én nem eszem meg" és felállt és elment. Köpni nyelni nem tudtunk. Mikor kérdeztem tőle, hogy ez mi volt, ő azt mondta, hogy ő nem olyan mint én, hogy a szart is megeszem, mert úgy illik, ha elém rakják, hanem ő kimondja a véleményét és úgy nézett ki a kaja mint egy moslék. (amúgy kapros penne tészta volt....undorító...)

Szóval volt hideg, meleg.

Teltek a hónapok, és idén nyáron, az első évfordulónkra barátnőmmel, kitaláltam, hogy meglepem egy Hévízi nyaralással, mivel idén nyáron meglett a jogsim és tudtam venni egy kocsit is, aminek szintén annyira nem örült barátnőm, mivel tulajdonképpen elvittem szervizbe megcsináltatni ami baja volt, ahelyett hogy ugye két kezes munkával én csináltam volna meg. Pedig inkább örültem, hogy keresek annyit (ami egyébként nem sok), hogy meg tudjam csináltatni. És amúgy férfiasan bevallom, hogy nem tudok kocsit szerelni...

Mivel az évfordulónk és a barátnőm szülinapja is egy napra esik, gondoltam ilyen szülinapi és évfordulós ajándékként menjünk nyaralni.

Mellesleg életében egyszer volt 12 évesen nyaralni a Balatonon, ráadásul egy nyári táborral, szóval nem lehet azt mondani, hogy annyiszor nyaralt már, hogy unalmas lenne neki.

A nyaraláson voltam olyan "szemét", hogy rá akartam kényszeríteni, hogy menjünk be a 150cm mély forgó vizes medencébe, de mivel nem tud úszni, nem akart. Nagyon erősködtem, hogy próbálja ki, én tudok úszni, bízzon bennem, na meg 150 cm mély (mindketten kb 168 cm magasak vagyunk, tehát nem olyan könnyű belefulladni).

Az erősködésem miatt, begurult barátnőm, és beszólt, valami olyasmit, hogy majd akkor megy be a vízbe ha én tudok kocsit szerelni. Valami ilyesmit mondott, már nem nagyon emlékszem, de annyi volt a lényege, hogy milyen férfi vagyok én, hogy inkább szervizeltem a kocsit, minthogy én megszereltem volna.

Mondtam is neki, hogy ha szeretné eladom a kocsit, veszek 50 ezerért egy életveszélyes Suzuki-t és majd ami időt együtt tudunk tölteni, azt inkább kocsi szereléssel töltöm, hacsak nem halunk meg út közben valahova menet, egy hulladék kocsiban.

Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy bocsánatot kért utána, nagy nehezen (most hogy belegondolok, igazából sose kért tőlem bocsánatot, úgy, hogy "(Nevem) bocsánat, igazad volt, vagy ne haragudj nem kellett volna" mindig csak le volt tudva egy ilyen "jól van".

Szóval haladt tovább a nyaralás, nem volt ezután hasonló "incidens".

Az elmúlt két hónapban kicsit több lett a veszekedés, nehezemre esett tolerálni őt, sőt bevallom gondolkodtam a szakításon is, DE alapos végiggondolás után rájöttem, hogy igen, vannak hibái, meg elviselhetetlen dolgai, de nekem is vannak. És ha ő elviseli, akkor nekem is így kell tennem, nem mellesleg, hogy több volt a jó közös emlék mint a rossz, és szeretem őt, szóval úgy döntöttem, felejtsük el a múltat, jobban szeretem őt annál, hogy ilyenek miatt szakítsunk.

Két héttel ezelőtt a szerdai nap ünnep volt, tehát munkaszüneti nap és előre megbeszéltük, hogy kedden suli után nálluk alszok, hogy szerdát együtt tudjuk tölteni (együtt kelni reggel, nem adni egy puszit a homlokára amikor alszik még és elmenni, filmezni, ilyesmi).

Kedden ő elment az apjával dolgozni mert ő szeret vele menni, meg hát ugye nincs jobb dolga se, csak otthon gépezik. Megjegyzem, két havonta egyszer szokott apjával menni.

Kedden ment, gondoltam oké, aztán 10 perccel azelőtt, hogy elindultam a suliból hozzájuk, közli velem, hogy szerdán is megy apjával dolgozni. Nem ez volt az első alkalom, hogy az utolsó pillanatban szól arról, hogy lemondja a közös programokat, és a mai napig nem tudom miért de nagyon begurultam és mondtam neki hogy miért kell ezt csinálni, hiszen megbeszéltük a szerdát (heti 2x találkozunk amúgy általában. Többször is tudnánk, de szerinte "nem kell állandóan egymás nyakában lógnunk"), szóval szarul esett, hogy mondta is ezután, hogy menjek nyugodtan, majd reggel ő elmegy én meg kelek amikor kelek és mehetek haza. Kérdeztem is tőle, hogy szerinted miért akarok pont ma este ott aludni, erre azt válaszolta, hogy azért, hogy 10-ig fetrengjünk az ágyban... ilyen leereszkedően. Begurultam és mondtam neki, hogy jólvan, megyek, de a laptopomért.

Meg is tettem, bementem, elhoztam a laptopomat, és még ő mondta nekem, hogy várjak, kiszedi belőle a jelszavait, aztán meg mondta, hogy ott az ajtó, mehetek.

Tudom, nem kellett volna elhoznom a laptopot, mivel több mint egy éve neki adtam, de begurultam, hogy ő tök jól el van vele, és egész nap amúgy azt nyomkodja és én vagyok a lusta. Előjöttek a sérelmek és ezért mondtam is neki, hogy ha te szemét vagy velem és lemondod amit megbeszéltünk, akkor én is szemét leszek veled.

Tudom nem nagy dolog ez, hogy lemondta, de szarul esett, főleg mert ő akart menni az apjával, nem az apja kérte hogy segítsen neki, illetve közölte azt is velem, hogy én neki "ne mondjam meg mikor menjen az apjával és mikor nem". Meg volt beszélve. Betelt nekem a pohár.

Elvittem a laptopot, azóta is ott van a szobámban, nincs gyomrom elővenni és törölni róla a dolgokat, hozzá nyúlni sincs gyomrom.

Eltelt egy hét, és ilyen két szavas mondatokban beszélgettünk. Ez a:

-Hogy vagy?

-Jól, te?

-Én is.

Értitek, hogy mire gondolok. Aztán múlthét szerdán írásban közölte velem, hogy volt ideje gondolkodni (persze hogy volt, a laptopot nem tudta nyomkodni egész nap, amit adtam neki telefont, azt meg fél éve össze törte) és arra jutott, hogy fejezzük be 1 év 2 hónap után.

És ennyi idő után nekem kellett könyörögnöm jóformán, hogy legalább hadd menjek oda hozzá, hogy személyesen mondjuk ki, ne hülye facebookon.

Szóval kora délután előbb eljöttem munkából, amiért cserébe másnap 2 órával tovább kellett bent maradnom (erre azt felelte hogy hülye vagyok hogy előbb eljöttem), mert meg akartam beszélni vele.

Minden érvet, meg szónoklati képességemet bevetettem, de ő túl makacs ahhoz, hogy ha eldöntött valamit, azt a döntését megváltoztassa (gondolom azt hiszi hogy ettől lenéznék őt, vagy nem tudom) és csak rázta a fejét sírva, hogy nem, nem ő est már eldöntötte.

Ő szeret még engem, csak már nem úgy.....ennek semmi értelme, de amit ezután mondott azzal döfte a legnagyobb kést a szívembe és jól megcsavarta.

1 év 2 hónap után azt mondta, "De azért szeretné, ha barátok maradnánk".

Borzasztóan esett, hogy ennyit jelentettem neki, hogy egy ilyen ajánlattal enged el.

Elmondta, hogy NEKI lett elege belőlem, és hogy ez nem fog működni, de azért maradhatunk barátok.

Én nekem meg megszakad a szívem, mert az egyik percben iszonyúan haragszom rá, a másikban, pedig szeretem és hiányzik.

Este nem tudom már átölelni. És amikor mondtam neki, hogy emlékezzen a jó emlékekre, a nyaralásra, meg mindenre, akkor azt mondja, hogy emlékszik, de akkor se szeret már úgy. Nekem meg megszakad a szívem, hogy ezt mondja.

Már komolyan azon gondolkozok, hogy én voltam a hibás, hogy nem voltam eléggé "férfias", hogy nem mentem többször segíteni náluk, hogy tényleg nem a kocsit szereltem...

Most lesz kb. 1 hete hogy vége van, és csak arra várok, minden este, hogy egyszer csak bejöjjön a bejárati ajtón, megöleljen és mondja azt, hogy szeret és bocsánatot kér. Arra várok, hogy meglepjen egyszer, mivel sose lepett meg, pedig nagyon örültem volna néhányszor, ha magától átjön hozzánk és nem nekem kell könyörögnöm.

De mélyen belül tudom, hogy nem így lesz...

Köszönöm, hogy végigolvasta, az aki végigolvasta.

Jól esett kiadnom magamból, mert komolyan szeretném tudni, hogy én rontottam-e el a dolgokat.