Mit tehetnék? (Bőv. Lent, plátói szerelem)

Kedveském, ilyenkor kell pszichológust keresni. Nagyon jó pszichológust.

Neked már komoly tévképzeteid vannak, sőt mi több, kényszerképzetek. Ahol nincs összefüggés, te ott is látod. Ahol semmi jel nincs, te ott is látod őket.

Mert látni akarod, mert szépen bemesélted magadnak ezeket a sztorikat, hogy ezek nem lehetnek véletlenek, és hogy ő a nagy ő.

Közben meg konkrétan nem is ismered és nem tudsz róla semmit. Egy teljesen vadidegen emberbe vagy szerelmes olyan jelek alapján, amiket te találták ki magadnak.

Kicsit úgy írsz róla, mintha valamilyen körökben ismert lenne (?), talán ez is vonz benne.

De ez a dolog csak odáig lenne normális, hogy te 16 éves lány vagy, tombolnak a hormonjaid, és belezúgsz egy idősebb srácba, ami mindenkivel megtörténik legalább egyszer életében. Idáig és nem tovább.

Te viszont már képzelegsz és szándékosan keresed a "közös" pontokat, és azokba kapaszkodsz, miközben valójában nem is léteznek.

Azt látom, hogy magadtól nem tudsz tovább lépni, mert nem is akarsz, a roppant eszes barátnőid pedig csak tovább rontanak a helyzeten, hogy adják a lovat a hülyeséged alá. Már bocsánat, nem akarok bunkó lenni, csak felnyitni a szemedet.

Ezért kéne szakembert keresned, mert ez már beteges és nagyon rossz vége lesz, ha nem tisztul ki a fejed minél előbb. Itt nem a szíved nem tud felejteni, hanem kicsit megbuggyant az agyacskád.

Jól látod, lesz még ilyen fiú, sőt, nála sokkal jobb, sőt, még olyan is, akit igazából meg is ismersz és igazából fogsz szeretni, nem csak az árnyékát.

Beszélj anyukáddal, vagy apukáddal, mindegy, csak fizessenek be egy jó dokihoz, mert ezen segítség nélkül nem fogsz túljutni.

Ahhoz még nagyon fiatal vagy, hogy álomvilágban élj. Mert annak sajnos az az ára, hogy a valóságtól egyre inkább eltávolodsz. Most csak erről a fiúról ábrándozol, később már megtörténtként mesélsz (és annak is hiszel) olyan dolgokat, amik nem történtek meg. Ahogy megszokja az agyad, hogy "normális", ha kicsit átalakítja a valóságot, ez szépen átterjed majd minden másra. Bármi történik majd, kitalációkkal fogod nyugtatni magad. Ha kapsz egy rossz jegyet, ha vitatkozol anyukáddal, ha bénázol a munkahelyeden, mindegy, a fejedben mindig születik majd egy sztori. A végén nem fogsz tudni senkivel beszélgetni anélkül, hogy legalább 1-2 kitalált történetet ne adnál elő magadról. Aztán jön a magadban beszélés...

Nem véletlenül tanácsolom a pszichológust. Ebbe nagyon sokan beleesnek és a többség sosem ismeri fel, a környezetük meg szimplán bolondnak nézi őket. De nálad még bőven van remény, csak ne add fel, ne törődj bele. Ez nem olyan állapot, amit el szabad fogadni, vagy ami elmúlna magától.

Egyébként ki ez a fiú, hogy olyan nagyvilági? Ha sosem próbálkoztál, akkor miért veszed ennyire biztosra, hogy teljesen reménytelen lenne a dolog? Ha azt sem tudja, hogy létezel, akkor ezek szerint még csak nem is beszéltetek soha... lehet, hogy közelről tök csúnya, vagy egy suttyó paraszt. :D

De az is lehet, hogy nem, és tetszenél is neki. Miért nem próbálod meg? Ezért mondom én, hogy direkt szenvedsz, mert nem teszel érte semmit, holott nincs mit veszítened.

Most az esélyed 0%, mert azt sem tudja, hogy létezel. Ha megtudja, akkor 50% lesz... vagy igen, vagy nem.

Vagy talán annyira rettegsz a közvetlen elutasítástól, hogy megmutatni sem mered magad, és inkább a teljesen biztos kudarcot választod?

Nem kell rögtön rányomulni, vagy tudatni vele, hogy tetszik. Elég, ha észrevesz. Már az is nagy lépés lenne neked, és utána még mindig fújhatsz visszavonulót.