Mikor, és hogy az istenbe fogom elengedni? (hosszú sztori)

Hosszú lesz, előre szólok, de muszáj magamból kiírnom, és hát hol máshol, ha nem itt..

Márciusban ismertem meg egy 17 éves lányt (én 19 vagyok), akivel egy társkeresőn futottam össze. Nagyon jól eltudtam vele beszélgetni, tetszett hogy érdeklődött, hogy keresett. Elég gyorsan eljutottunk a telefonos beszélgetéshez, majd felhoztam, hogy szívesen találkoznék vele. Még azon a héten hétvégén felmentem hozzá (oda-vissza 120km), nagyon jól éreztem magamat vele, első csók is megtörtént. Utána sem szakítottuk meg a kapcsolatot, ugyan úgy érdeklődött, elkezdett aggódni ha nem voltam fent esténként chaten, aggódott ha nehéz fizikai munkát vállaltam, smseket küldött ha épp nem volt netem megnézni mit írt facen, kérte hogy hívjam fel ha sötétben sétált haza, mert félt a sötétben. Eleinte nagyon nem bízott bennem a múltbéli rossz tapasztalatai miatt, de minden erőmmel azon voltam, hogy kiharcoljam a bizalmát, és hogy úgy érezhesse számíthat rám ha baj lenne. Ez úgy éreztem sikerült, mert elkezdtünk személyesebb témákat is felhozni, pl: a kutyám pont akkor lett elaltatva (11 éve volt legjobb barátom, gyerekkoromtól kezdve), és egyik este ez kicsúszott a számon egy film kibeszélése közben, mire ő elkezdett érdeklődni, és gyakorlatilag végig hallgatta ahogyan közel elsírom magamat mesélés közben, mire fel ő is elkezdett sírni. Nagyon empatikus és kedves volt szinte minden esetben, gyakorlatilag a közvetlen közelsége hiányzott csak hogy azt érezzem 3 év után, hogy megint szeret valaki. Közben össze tudtunk hozni még 1 találkozót, sokkal szorosabban öleltük egymást, több ideig.. A témázgatós nevetős beszélgetéseket az előző alkalomhoz képest felváltotta az, hogy csendben egymáshoz bújtunk, csókolóztunk, és csak élveztük egymás közelségét..

2 és fél hét után megváltoztak a dolgok viszont, a találkozóra rá pár nappal. Egyik reggel azt mondta, hogy beszélni szeretne velem délután. Végül is kiderült, hogy többet érez mint barátság, de nem érez szerelmet, és hogy még most fejezzük ezt be. Megmondom őszintén, én teljesen padlóra kerültem. Nagyon úgy éreztem, hogy ő most tényleg más, most sikerülhet, akartam adni egy esélyt ennek az egésznek, erre alig fél hónapra rá benyögi ezt egy hétfő délutánján. Nem mutattam ki neki, hogy mennyire rosszul esett. Tudom, hogy magát hibáztatta volna amiért rosszul érzem magamat, én pedig pont azon voltam, hogy a múltbéli, negatív tapasztalatait kiváltsam, és valami mást vigyek az életébe. Rá két órára viszont írt, hogy neki nem megy, nem tud, nem is akar elengedni.. azt írta fontos vagyok neki.. Próbáltam továbbra is lelkes lenni, ugyan úgy érdeklődtem, próbáltam kimutatni az érzéseimet, de már kételkedtem a dologban. Ettől függetlenül gördülékenyen mentek a dolgok, megint elkezdett úgy beszélni velem, mintha a barátnőm lenne.. de egy idő után valahogy ez megint alább maradt. Ritkábbak lettek a telefonos beszélgetések, chaten sem beszéltünk annyit. Gondoltam felhozok egy találkozót hétvégére, azt mondta valószínűleg jó lesz, de nem tudja még..

Hát mivel nem igazán volt pénzem mozira, se buszra, és 3 napom volt megkeresni ezek árát, elvállaltam napközbeni fa hasogatást és hordást, éjszaka pedig csomagolós / pakolós melót. Bringával jártam át éjjelente csomagolni, és reggel azzal is jöttem haza (~10km), hogy aztán délelőtt mehessek fát hasogatni és hordani, mire aztán délután hazamentem, aludtam egy picit, és mentem éjjelre ismét bringával.. mivel nem igazán ment akkor már busz. Természetesen erről ő mit sem tudott.. 2 és fél napig bírtam a késő délutáni 4 óra, és a kora reggeli 3 óra alvásokkal, aztán kipurcantam (igen, ebben a három napban hanyagoltam a sulit). Kifizettek, kialudtam magamat, néhány heggel, izomlázzal és leégéssel lettem csak gazdagabb szerencsére. Szombaton bejelentette viszont délután, hogy nem lesz itthon, szüleivel megy Pestre. Gondoltam jó, semmi baj, elrakom a pénzt, legközelebb jó lesz. Vasárnap pihengettem otthon, facera felnéztem néha.. egész nap aktív volt, mobil nete nincsen nem mellesleg. Megkérdeztem, hogy nem mentek Pestre? Mondta, hogy mégsem, anyujának dolga akadt. Mondtam neki, hogy felmentem volna ha szól. Terelte a témát, majd kb negyed órára rá abba is hagytuk a beszélgetést.. Nem voltam fáradt, de lefeküdtem aludni. Fizikailag teljesen padlón voltam, alig bírtam lehajolni vagy felemelni bármit is, erre rá még jött ez. Általában mindig keresett ha egy vagy fél napig nem írtam neki, gondoltam kíváncsiságból adok neki egy kis teret, hátha keres utána. Több mint egy hét telt el hogy nem írt..

Április elején ráírtam, hogy mit szeretne tőlem? Elmondta, hogy részéről ez nem működik még, nem szeretne velem szórakozni, és csak emberileg szeret, hiába érez többet, mint barátság.. Szépen váltunk el amennyire lehetett, azt mondta szeretné tudni mi van velem azért, és hogy senki kedvéért ne változzak meg, maradjak ilyen.. Nem mutattam ki neki hogy mennyire fáj, inkább hálás voltam amiért korrektül viselkedett velem (többnyire) és őszinte volt. Gondoltam könnyebb lesz neki és nekem is, hogyha nem beszélünk többet érzelmekről, csak lezárjuk.

Folyamatosan érdeklődött a baráti köröm és a családom, hogy hogyan érzem magamat. Ők tudták csak igazán, hogy mennyire komolyan is gondoltam én ezt, és hogy mennyit jelentett nekem. Az elejétől kezdve azt mondtam, hogy nem érdekel, nem foglalkozok vele, nem dől össze a világ. Ezt körülbelül 2 hétig aktívan el is tudtam hitetni magammal és a környezetemmel, majd a közösségi médián keresztül láttam egy posztot, hogy felköszöntötték névnapja alkalmából. Előjöttek ugyan azok az érzések mint két hete, elkezdtem depressziósabb, szomorúbb hangvételű zenéket hallgatni, egyre inkább azt éreztem, hogy míg én megpróbáltam időt, energiát szakítani rá, ő negyed ennyit se volt hajlandó, ennek ellenére nem tudtam rá haragudni, csak hiányzott és fájt a mellkasom.. A fejemben keringő szavai egyre inkább ürességet sugaltak, egyedül a csók, összebújás volt egy hatalmas kérdőjel a fejemben, amit nem tudtam hova tenni. Elkezdtem hiperanalizálni a múltat és a történteket, míg nem azt vettem észre mostanra, hogy konkrétan ami régen rendszer volt és folyamatos az életemben (mint az edzés, munka, suli, alvás), az mára szétszóródott káosszá vált. Körülbelül annyit sportoltam, hogy munkába hétvégente bringával jártam be két hétig (ez oda-vissza 50km erdőn, mezőn keresztül), olyan szinten nem akartam emberek közé menni, csak magam lenni.

Most pedig itt vagyok és írom ezt a kérdést, mert a környezetem felé nem akarom ezt a sok negatív érzelmet kimutatni. Tudom, hogy szerelmes voltam és hogy szerettem, még ha keveset is találkoztunk, és nem ismertük egymást sok ideje. Nagyon sokszor őt tettem minden elé és azt, hogy találkozni tudjunk.. többnyire bennem van a kötelességtudat a dolgok iránt, de ebben az elmúlt másfél hónapban nem igazán érdekelt semmi sem.. és sajnos most is megvagyok lőve. Hiába ő utasította vissza az érzéseimet, sajnos egyetlen szavára képes lennék ugrani, és lehozni neki a csillagos eget, ha ő arra vágyna akár hajnalok hajnalán. És pontosan ettől félek, hogy a méltóságomat és mindent hátra hagyva, egyszer csak elfogok robbanni érzelmileg, és ráfogok írni valami ürüggyel, pl. hogy nekem nem megy, nem tudom elengedni.. Általában az ilyen dolgokat könnyedén elszoktam tudni felejteni és túllépek ezeken, de ez valahogy teljesen felforgatott, és most kb abban reménykedek, hogy mivel kiírtam magamból, egy kicsit kevésbé fogom magamat rosszul érezni.. :'D

Köszönöm ha végigolvastad, még inkább ha írsz is egy kis saját tapasztalatot vagy véleményt.