Nincsen senkim, pedig most nagyon nagy szükségem lenne arra, hogy valaki szeressen, mit tegyek?

Tudom, hogy egy kapcsolat nem arra való, hogy a párunk a lelki szemetesládánk legyen, meg nem tehetem függővé a boldogságom attól, hogy van-e épp valakim.

De épp ezért kérem, hogy nézzétek fordítva a dolgot: mindig jól boldogultam egyedül, boldogan és kiegyensúlyozottan éltem a világban, nem tettem függővé az önértékelésemet másoktól. Persze nyitott szemmel jártam, de sosem üldöztem kétségbeesetten a szerelmet, ha kérdezték miért nincs senkim, mindig azt mondtam, hogy úgy látszik, nem ilyen időszakom van, hisz még van időm rengeteg, még nagyon fiatal vagyok, jó ez így.

Viszont most hirtelen beütött egy olyan időszak, hogy... Teljesen kiszaladt a lábam alól a talaj, elvesztettem a kontrollt, mert rossz dolgok történtek velem, és emiatt iszonyatos stressz alatt vagyok folyamatosan, ennek mostmár fizikai jelei is vannak, és kezdek teljesen összeroppanni. Nagyon rossz az egész, és úgy érzem képtelen vagyok támogatás nélkül megküzdeni vele, eddig mindent elintéztem magamban egyedül, de itt van az a pont, amikor már nem tudom egyedül végigcsinálni.

És úgy érzem szükségem van valakire, aki mellettem áll, aki támogat, meghallgat, kisírhatom magam a vállán, szorosan átölel és azt mondja, minden rendben lesz, mert én itt vagyok és melletted állok.

De egyszerűen nincs senkim, aki ennyire szeretne, nyilván ha lenne barátom... De nincs és csak két barátnőm van, de ők nem segítenek.

Mindig abban a szerepben voltam a két legjobb barátnőmmel, hogy én voltam az a lány, aki meghallgat, meg mindig meg lehet kérni bármire. Talán egy kicsit kihasználható és naiv is voltam, ezzel a támogatás mániámmal, de nem zavart, rendben voltam.

És amikor ez az időszak elkezdődött, akkor jött a nagy meglepi, hogy a barátnőim teljességgel lesz**rják, hogy mi van velem, amikor felhívtam őket, hogy teljesen magam alatt vagyok, folyton sírok, ez meg ez van, nem lehetne-e, hogy ahelyett, hogy moziba megyünk ahogy megbeszéltük, feljönnek mert jó lenne beszélni valakivel, kijelentették, hogy nem, ők elmennek nélkülem. Amikor meséltem volna nekik arról, hogy mik történnek velem, elkezdtek beszélgetni valami hülyeségről, és az értésemre adták, hogy persze sajnálnak, de nem tudnak mit csinálni, és olyan depresszív vagyok, ne fárasszam őket a bajaimmal, miért nem tudok vidám lenni. De amilyen helyzetben vagyok, nem vagyok képes vidám lenni és úgy tenni, mintha minden rendben volna.

Nem arra gondolok, hogy valakit 0-24ben fárasztani akarok a problémáimmal, csak nem bírom, hogy senki nincs akinek annyira fontos lennék, hogy beszélhessek vele a dolgaimról, aki támogatna.

Leginkább most arra vágynék, hogy legyen egy szerelmem, aki szeret és megnyugtat és akinek fontos vagyok...

De nincs, és tényleg nincs senkim akivel beszélhetnék.

Járok pszichológushoz, de az mégsem az az érzelmi baráti támogatást nyújtó valaki, mert nem erre van, ő nem a barátom, nem szeret engem...

Szerintetek mit tegyek?

(És bocsánat, ha idegesítően fogalmaztam, mert tényleg nem vagyok alapjáraton ez az önsajnáltatós valaki, csak most ez van...)