Az ember gondolkodás és a túlélés? Van ebben logika?
Egy rövid gondolatmenetet írok, csak most ami van bennem. Nem tudom már hol hallottam a következőt: az ember természetéből adódóan állandóan mintázatokat keres a dolgokban, ez segíti a túlélésében. Ebből sok dolog adódik, az egyik gondolatmenetéből a másikra jut, és ezt a mintázat felismerésével magyarázza. Ez tartja talán benne a reményt, hogy van értelme annak amit csinál, ez plusz örömöt okoz neki, boldogsághormonokat termel. Ehhez pluszban jönnek a túlélési, szaporodási ösztönök, így folytatódik az élet.
Nos, én most ott tartok, hogy a mesébe illő (vallási) mintázatokat már kinőttem, a fizikai anyagoknak az atomnál kisebb viselkedéséhez már nem értek, sőt, ezt sem tudom felfogni. Mivel tudtommal minden csupán atomok egymáshoz való viszonyulásának a következménye, és nem tudok ettől elvonatkoztatni, egy teljes káoszban érzem magam. A saját életemnek semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok, úgy érzem, hogy a végső megnyugvás csak a halálom után lesz. Igen, gondolom most a legtöbben orvost ajánlanának. Mind, amikről beszélünk, érzések, ennek a káosznak a következménye, akármi történik ezen a bolygón, annak hosszú távon az univerzumra semmilyen jelentőséggel nincsen.
Ezek után tehát: miért érdemes élni? Mindenkinek azért, ami a hihetetlenül komplex agyát pozitívan stimuláló hormonokat generál. A jelenlegi állapotomban nekem ez nem sok minden, de ha mégis jól érzem magam, úgy érzem elrejtőzöm a valóság elől. És ez az érzés jó pár éve, a ritka örömteli pillanataimban sem tűnik el teljesen, ezért is írtam, hogy most úgy érzem, életemben már sosem leszek teljesen boldog. Mivel nem tudom mi a cél. Csak a bolond tudja, a többi legfeljebb csak elhiteti magával. Ők a szerencsések, akik nem így látják ezt a rendszert.
Hiába tanulok természettudományos szakon, nem érdekel már a valóság, mert az sem tudom mi az. Kell keresnem valami mást, amitől elfelejtek gondolkodni, mert ha még így folytatom, még jobban lenullázom magam fizikailag (egészségügyileg) és érzelmileg saját magam, vagy nem élem túl. Azért egy csepp életösztön még van bennem, csak azért sem akarom feladni.
válasza:Te két dolgot fogalmaztál meg kissé művészien. A lényege az a klasszikus kérdés, hogy mi az élet értelme? A másik, hogy az embert az agya és a fejletteb idegrendszere különbözteti meg az állatvilágtól. Pl egy oroszlán nem elmélkedik ilyesmin, mert ösztönből működik. Vadásznia, ennie kell, szaporodni is akar, de ezeknek nincs tudatában, a hormonok, ösztönök dolgoznak. Az ember tisztában van a saját halandóságával, ezért töpreng, vívódik, csügged, kérdéseket tesz felk magának, másoknak, vagy könyvet, verset ír. Senkinek nincs önmagában értelme az életének. A szerencséseknek úgy alakul az életük, hogy kapnak egy vagy több feladatot. Az átlagember meg keres valamit magának. A nagyi attól boldog ha pogácsát süthet az unokának. Valaki karriert épít, vagy autókat gyűjt. A nők cipőket vesznek, gyereket nevelnek, stb. A gyerekek felnevelése egy elég értelmes cél. Akinek nincs, az segíthet másokon, dolgozhat állatokkal, stb.
Aztán lehet nyelveket tanulni, világot látni. Gyűjteni valamit, építeni, alkotni valamit.
Szóval miután az ember rájött, hogy mindenképpen meg fog halni, arra is rájön, hogy a kis idejében akár még jól is érezheti magát. Így a halálos ágyán nem azon kell szomorkodnia, hogy szart se csinált egész életében, hanem akár még boldog is lehet, hogy alkotott valami maradandót. Felnevelt 2 gyereket, épített pár házat, utat, vagy autót, bekerült a sport kalendáriumba, voltak barátai. Egyszóval megélte az emberi élet szépségeit. Hú de szép volt ez az utolsó mondat tőlem.
válasza:Vótmá' ez a kérdés. Csak máshogy fogalmaztad meg...
Akkor is arra jutottunk, hogy a te bajod a depresszió. Ez pedig pszichiátriai betegség.
Ezen mi nem tudunk segíteni.
válasza:Az életnek nincs értelme, se a miénknek, sem az állatoknak, de még az Isten létének sincs, ha jobban belegondolsz, már ugye ha feltételezzük, hogy van Isten és ő a legfőbb ok és hisz valaki ebben.
A múlandóság még ezt is tönkre teszi, főleg ha ő múlhatatlan, mert annak sincs semmi értelme.
Azt szerintem észre kellene venned, hogy ezek tisztára mondvacsinált problémák, olyanképpen, hogy - a világ végtelen, de egyszer mindennek vége kell, hogy érjen, csakhogy mi van azon túl? -
Az ilyenfajta soha véget nem érő kérdésekből ki kell szállni, mert ezek csupán egyfajta nézőpont szerint problémák, kár belegárgyulni.
Epimenidész híres paradoxonja jut az eszembe: - Minden Krétai hazudik -, így aztán lehet filózni a végtelenségig, hogy ha igazat mond, akkor hazudik, de ha hazudik, akkor mégiscsak igazat mond.
Ne ilyenekkel pocsékold az idődet, hanem próbálj olyanra összpontosítani, ami neked jó, illetve ha ez jó neked, akkor csináld, tessék, ez már megint egy majdnem olyan paradoxon, mint amit az előbb írtam, akár ezen is agyalhatsz, csináld meg jobbra
válasza:Már akkor is leírtam, ha neked nem okoznak örömöt az élet apró pozitívumai akkor az agyad reward rendszere nem működik jól.
Még a legnagyobb Nobel-díjasoknál is működik ez az illúzió. Akár a saját életünk pozitívumaic akár feltalálás öröme, akár az, hogy másokon segíthetünk, ez mind egy neurokémiai illúzió.
Viszont működik, függetlenül attól, hogy mi az értelme... de működik.
Egy jó bort elfogyasztva pontosan tudjuk, hogy ez a GABA receptorokon ható drog, ami egy átverése a rendszernek. Mégis jó, mégis hozzáad valami mondjuk egy vacsorához egy csodálatos nővel.
Vagy tudjuk jól, hogy abban feljutunk egy szikla tetejére valójában semmi értelme nincs, mégis óriási érzés ha felmásztál. Kitágulnak az érzékeink, valami újat és megdöbbentőt tapasztalunk meg. Ha nem lenne az agyunkban jutalmazó rendszer, akkor semmit sem érne az egész.
Ezért mondom, kérlek menj el szakemberhez. Lehet csak egy jól beállított serotonin reuptake inhibitor kéne az agyadnak, vagy dopaminerg rendszerre ható szer, ami helyrebillentiba rendszert.
Illúzió lesz, nem fog érdekelni többé... és közben emberi mércével csodálatos dolgokat élhetsz át és örülni is fogsz neki. Jobb ez, mint motiváció nélkül az öngyilkosság határmesgyéjén lépkedni...
válasza:Ha tudsz angolul:
válasza:#5, Szerintem az eseted elég súlyos már, főleg hogy mit sem változott fél-1 év alatt. Ha jól rémlik akkor még nem emlegetted kb az öngyilkosságot, meg utolsó életösztönt.
Nincs ez így jól. Azt hiszed ez a normális, pedig nem. Minden eltöltött nap így csak megerősíti a szorongásért felelős idegi kapcsolatokat. Azt pedig lehetetlen lesz természetes módszerekkel megváltoztatni.
Például az SSRI-k egy működési mechanizmusa nem azon alapul hogy boldogsághormont, drogot injektálunk a rendszerbe. Kimutathatóan növeli a szinaptikus plaszticitást, még ha ez lehetséges hogy molekuláris "mellékhatás" is. Ez azt jelenti, hogy megfelelő pszichoterápiával és pozitív élményekkel maradandóan újrahuzalozhatod az agyadat. Az évtizedes berögződéseket, fóbiákat, félelmeket segíthet legyőzni akár maradandóan is. Amennyiben pszichoterápiával és pozitív visszacsatolással párosul.
Azért ez messze több mint egy sima drog vagy nyugtató.
#6 Jó a videó, az én világlátásom is ilyen. Sajnos. Bár másképp látnám, akár valami természetfelettiben való hit segítségével, könnyebben boldogulnék. Az ilyen típusú embereknek van véleményem szerint a legnehezebb dolga, de azzal is tisztában vagyok, hogy ezt csak én érzem így, simán tévedhetek. Az egy dolog, hogy elgondolkozom az öngyilkosságon, meg még számos olyan dolgokon, amik egy normális életű embernek eszébe sem jutnak, nem tenném meg, mert nem akarok senkinek fájdalmat okozni. De azt sem zárhatom ki, hogy egyszer elborul az agyam. És előre tudom, ha egyszer megtalálom a módját hogy folyamatosan rendbe tegyem magam, nem fogom érteni hogy eddig hogy nem sikerült, de ezekre az időkre alig fogok emlékezni, mert a rossz dolgokat nem jegyzi meg az agyam, a jókat meg nem veszem észre, vagy nem úgy hatnak rám, hogy azokat pozitívnak tudjam be.
Tizenéves koromban meg sem fordult a fejemben így gondolkodni, semmi bajom nem volt, a körülmények mások voltak, le tudtam magam foglalni egyszerű dolgokkal, amiket kérdések nélkül élveztem. Viszont most meg nem tudnám mondani, mi volt azokban a jó. Ha valami miatt most hirtelen megvilágosodnék, inkább megijednék mintsem megnyugodnék. Tudom hogy elég szarul hangzik ez, de nincs akivel ezt megbeszéljem, a saját családomban is teljesen felesleges lenne erről beszélnem, nem értenék mi bajom van egyáltalán, azon gondolkodnának mi történt velem, mit rontottak el. Ha elmegyek pszichológushoz, az is ahány ember, annyi megközelítést fogok hallani, bár ez valószínűleg többet használna.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!