Az "akaszt" szó kijelentő mód 1. szám 3. személyben csak "akasztja", vagy megfelelő az "akassza" forma is?

tényleg ennyit számít (saját magadnak), hogy hány százalékod van?

lécci kezdjetek már el lepontozni, szeretném megfigyelni magamon ezeket a tüneteket. :-)

(illetve szeretném érezni, hogy mennyire máshogy fognak engem olvasni, nekem írni, ha csak 42%-os leszek)

szerintem ilyen ellehetetlenítős, apokalitkus víziói azoknak vannak, akiknek valamiért már most is fontos szempont ez. akiknek meg most is mindegy, azok nem aggódnak ezen szemernyit sem. (– vagy lehet, hogy mi csak boldog tudatlanságban élünk, miközben közelít a sűrű sötét ellehetetlenülés?... :-)-:

Tudod, VALAMI szempont kell, hogy egy ismeretlen emberről legyen egy első benyomásunk.

Bár, ha neved van, az ezen a problémán javít. Ugyan sokkal többször lepontoznak majd, mert lesz, aki utál, és MINDEN írásodat lepontozza - de legalább lehet téged azonosítani.

Akit nem lehet azonosítani, annál az egyetlen szempont a %, amit igenis használ az itteniek 90%-a - tehát fontos.

Akkor, ha pontosan tudod a választ, számít.

De ugye ide kérdezni jössz.

Másrészt van ilyen is, hogy valaki szándékosan ír pár egyszerű, jó választ, hogy felmenjen a %-a. Ha viszont tudom, hogy ez az ember egy fanatikus (márpedig ez általában látszik a %-ból is), akkor nem pontozom fel a jó választ sem, mert az az ember csak megtévesztésnek használná a jó %-át.

@BringaManó #13> Süsü, nem értem teljesen ezt a pregnáns szóbali/írásbeli különbségtételt...

Azért különböztetném meg erősen a kettőt, mert amíg a beszéd és annak a megértése egy nem tudatosan tanult, és teljesen automatikusan végzett folyamat, addig az írás és az olvasás egy tanult, tudatosan tanult, és javarészt tudatosan is végzett folyamat. Anyanyelve mindenkinek van, és az az, amit az szüleitől, a környezetétől tanult, annak minden sajátosságával, amit utána már nagyon nehéz alakítani. Viszonyt „anyaírása” senkinek nincs. Ilyen módon könnyebb az írásban valakit az „irodalmi” nyelv felé terelni, könnyebb olyan elvárást támasztani felé, hogy ennek a szabályrendszerét megtanulja és alkalmazza.

Lásd az általad is felhozott -ba, -be, -ban, -ben példáját. Mivel az írás tudatos, ezért valaki lehet, hogy tudatosan tudja, hogy „Spanyolországban nyaraltam”, és így is írja le, de a beszéd automatikus, nem hogy „hibázik” valaki, de észre sem veszi, hogy ezt tette, nem tudatosul benne, hogy valójában azt mondta, hogy „Spanyolországba' nyara'tam”.

Illetve a dolog fizikájában is van különbség. (Programozóként belekóstoltam ebbe is.) A betűk – főleg a nyomtatott betűk – egzaktak, közel azonos méretűek, egyértelműek. A hangok viszont összemosódnak, néhány hangunk alig hallható, a hiánya – megfelelő környező hangok esetén – nem biztos, hogy feltűnik. Néhány hang alig különböztethető meg egymástól. Ráadásul bizonyos betűket egészen máshogy ejtünk attól függően, hogy milyen hangokat ejtünk előtte vagy utána. Ezért is nehéz igazán jó hangszintetizátort csinálni, mert nem elég felvenni, majd lejátszani egymás után, mert az mindenre fog emlékeztetni, csak beszédre nem. Tehát a beszéd eleve egy sokkal képlékenyebb, elmosottabb massza, mint az írás.

> Miért ne lehetne így írni? Mibe ütközik?

Nem azt mondtam, hogy nem lehet így írni, csak azt, hogy nem megfelelő forma. Lehet így írni persze, csak nem praktikus. Hogy mibe ütközik? Az elvárásokba.

A beszédnél nem annyira gond a hangzásbeli eltérés, lévén a beszéd a legtöbbször földrajzilag azonos helyen élők között zajlik, akik jó eséllyel hasonló eltérésekkel beszélnek. Bár a távközlés, és főleg a tömegmédia elterjedésével az is egyre több helyen követelmény, vagy extra pont egy állásinterjún, ha valaki az irodalmi nyelvet beszéli. Ráadásul a beszéd azonnali is. Oké, meghallgathatsz egy régi hangfelvételt is, de erre ritkábban kerül sor, mint régi írások olvasására.

Az írás-olvasás viszont nem feltételez ennyire szoros földrajzi közelséget és azonnaliságot. Ha az írásnak nincs egy szabályzata, vagy nem alkalmazzák ezt a szabályt az emberek, az problémásabb. Egyrészt az írás könnyen kerülhet múló divatok hatása alá. Ez erősen megnehezíti – akár el is lehetetlenítheti – a régebben leírt szövegek olvasását. (Ha egy mai tizenéves bedobnánk egy 90-es évekbeli chatszobába, egy kukkot nem értene az akkori szlengből.)

Másrészt az írás esetén könnyebben áll fenn az az eset, hogy az író és az olvasó eltérő helyen él, így eltérő módon beszél. Ami az írónak természetes, az lehet, hogy az olvasónak furcsa, szokatlan, ésszerűtlen. Ráadásul az írásnál gyakran előfordul, hogy amíg íróból csak egy van, olvasóból sokkal több.

Ahogy az írás tudatos folyamat, az olvasás kvázi féltudatos folyamat. Amíg a megszokott írásképet olvassuk, addig sokkal inkább automatikus. Viszont minden szokatlan dolog lelassítja az olvasás tempóját, mert hirtelen átváltunk tudatos üzemmódba. Nem a szöveg értelmét, jelentését, hanem előtte annak a formáját kezdünk el elemezni, ami extra időt és kapacitást igényel. Te például néha nagybetűvel kezded a mondatokat. Ezeket sokkal könnyebben és gyorsabban el tudom olvasni. Viszont néha nem, és akkor én is lassabban tudom elolvasni az írásodat, és ez fárasztóbb is, mert egyszerre kell figyelnem arra, hogy mit írsz (formailag), és hogy mi annak a jelentése, tartalma.

Ráadásul az írás vissza is hat a beszélt nyelvre, így némi fáziskéséssel ugyan, de az írás szabályainak hiányában a beszéd is ezerféle irányba kezdene el változni.

Nem véletlen, hogy – az ezzel járó nehézségek, meg az egyéni ellenvélemények ellenére – tanítjuk és tanuljuk a helyesírást, majd használjuk és el is várjuk azt. Nem mindenki, de a többség igen. Nem mindenkiben tudatos ennek az oka, de valahogy mégis helyesnek tartja. Van tehát egy közmegegyezés, hogy ami a helyesírási szabályzat szerint helyes, azt tartjuk helyesnek, ami attól eltér, azt meg nem. Ergo valahogy úgy viszonyulunk a „akassza” alakhoz is – így leírva, de kijelentő módú kontextusban –, hogy így is lehet írni persze, mint ahogy lehet lekvárral és mustárral enni a borsólevest, végül is fizikai törvények nem teszik lehetetlenné, sőt jogszabályok sem tiltják, még csak egészségtelennek sem lehet mondani, de valahogy mégsem tudnánk szívből ajánlani, sőt igyekszünk lebeszélni azt, akinek ilyen terve lenne vacsorára. Pedig jóval kevesebb racionális érv szól ellene, mint az „akassza” szó leírása ellen.

"Wadmalac! Nagyon sok magyar így mondja magyarul. Most akkor mi van??"

Nekem kimondva is bántja a fülem, de leírva végképp teljesen rossz.

A helyesírással szemben meg nem érv, hogy sokan nem ismerik és helytelenül használják.

Kivétel, amikor sajnos a helyesírást hozzámódosítják a pongyolaságokhoz.

Ezt nem nevezném a nyelv fejlődésének.

Az akassza nem több, mint hibából alakult szleng.

A hiba meg a hasonulás miatt terjedhetett el.

Írásban helytelen, beszédben elfogadható.

köszi a "megfejtést", az a helyzet, hogy ha más nyelvészt kérdeztél volna, akkor meg kicsit mást mondott volna – épp az a lényeg, hogy erre nincs konkrét szabály (nincs "helyes megfejtés"). :-)

"a suksükölés (szukszükölés) esete, ill. nyelvjárási forma":

igen, a suksükölés az egy nyelvjárási forma (akár "illetve" nélkül is ;-)

"felszólító mód használata a kijelentő mód helyett":

mondhatjuk így is, de ez nem annyira tetszik, mert egyáltalán nem arról van szó, hogy az illető felszólító módot használ kijelentő mód helyett, szinte csak "véletlen egybeesés", hogy ugyanolyan a felszólító mód is.

gondolj bele: ha kijelentő mondatban mondjuk, hogy pl. mondja, írja, csinálja, rúgja, várja, hagyja, vágja, kapálja, hozza, akkor nem azt mondjuk (én legalábbis nem azt mondanám), hogy felszólító módú igét használunk, hanem csak azt mondjuk, hogy jé, ugyanolyan a két forma, nem tér el egymástól az ige kijelentő és felszólító módú alakja.