"Boldogak a lelki szegények". Az egyszerűbb, elvekhez nem ragaszkodó, esetleg butább emberek sokkal egyszerűbb, boldogabb, könnyebb életet élnek, mint az, aki nagyon sokat tud és vannak elvei. Akkor mi értelme van az utóbbi életstílusnak?

"Nem tudom azt mondani, hogy örülök annak, hogy igazam volt. Annak viszont igen, hogy ennyire szembe tudsz nézni mindezzel. A szüleidnek szoktad amúgy néha ilyen vagy olyan formában a felhozni a dolgot? "

Igen szoktam. Ezek mindig elég vicces és elég egysíkú beszélgetések. Anyukám sokat szorong, túl érzékeny. Ő aggódik értem, látja, hogy bajom van, de nem érti, mi ez az egész, látja, hogy teljesen szétesek és nem tartom kézben a dolgokat. Ő mindig azt mondja, hogy ő mindig nagyon szeretett és a lehető legjobbat akarta és mindig mindent megtett értem. És igaza van, tényleg nagyon hálás vagyok azért a rengeteg áldozatért, amit értem tett, de az a bajom, hogy nem lát túl a tüneteken. Ő annyit érzékel, hogy egyre bunkóbb, érzelemmentesebb, bezárkózóbb a gyereke, és azt hiszi, kedvtelésből vagyok ilyen, hogy neki ártsak. Nem fogja fel, hogy emögött valami áll. Tudom, hogy nem pszichológus, talán túl sokat várok tőle. De én nem úgy érzem. De egyébként amikor elmondom neki, hogy nekem az hiányzik, hogy engem emberként értékeljenek, ne pedig tanulóként, a teljesítményemet, meg ilyenek, amikre én rájöttem, akkor látom, hogy érti. De mindig azt mondja, hogy nekem kellett volna odamennem beszélni hozzá, elmondani, hogy mi okozza ezeket. Szerintem ez nonszensz. Egy 14 éves

gyerek honnan a fenéből tudhatná, hogy mi történik éppen vele, amikor éppen olyan korszakban van, hoyg keresi a helyét a világban, egy bazi nagy céltábla és egy szivatás-sorozat után, amikor sírva jön haza, még menjen oda az anyjához eldicsekedni vele, hogy mi történt? Egy gyereknek még nincs ehhez önismerete. Igenis nekik kellett volna látniuk, mi folyik itt, mi történik velem, mert én túl instabil voltam hozzá, túl gyerek.

Apukám elég egyszerűen áll hozzá mindenhez. Nála kb. az a felfogás van, hogy a gyereknek van kaja, van helye, jól tanul, van lyuk a fenekén, akkor mi a fene baja lehet. Ahol ő felnőtt, ott lelki élet, mint olyan, nem létezett. Látom, hogy amikor "lelki sebekről" beszélek, nem is érti, mit akarok mondani. Mindig azt hozza fel, hogy ő is későn érő volt, ő is kollégiumba ment, de aztán megizmosodott és megvert akárkit és onnantól kezdve tisztelték. Mindig jön a saját példáival, amik teljesen feleslegesek, mert annyira más ember, mint én. Egyszerűen nem érti meg, hogy ez egy más helyzet. Ő abban a felfogásban él, hogy ő azért dolgozott és dolgozik, hogy nekünk jó legyen és kész. Ami igaz is, de egy gyereknek több is kell, mint ruha és kaja. Életemben nem beszélgettem vele csajokról, az ő gyerekkori botlásairól, vagy akármiről. Nem mentünk el együtt soha sehova. Nem mondta soha, hogy "fiam, ez nem a te baráti köröd, guba gubával, suba subával, menj csak azzal a kisfiúval játszani", pedig így utólag nagyon gáznak érzem, hogy felnőttek közé szocializálódtam. Az minden különcségem oka. Amikor kamaszként lelkibeteg lettem, nem láttam rajta az aggódást, vagy azt, hogy most ki akarná vizsgálni, mi megy itt.

"De ezzel együtt amúgy a korombeliekkel sem tudok mit kezdeni. Van pár barát, akiknél leginkább megjátszom magam, van néhány régi haver, akik után leginkább én futok. De gyakorlatilag senki nincs egyébként, akire akármikor számíthatnék és teljesen ismer."

"Ez teljesen természetes, hogy még ilyen stádiumú barátságaid vannak - ne írd le őket, ezek a magok és a csírák. Fokról fokra épülnek majd."

Nem. Akikről írok, akik után "futok", egyikük se volt soha igazi barátom, egyikük se állt ki soha értem semmiben. Most már talán annak mondanám őket, de mondom, most se érdeklem őket. Egy olyan barát, aki miatt az egyikük részegen a kórházba került, sokkal érdekesebb. A gyerek egy héten belül megbocsátott neki, azóta is együtt buliznak állandóan. Egy másikkal, akivel csomót lelkiztünk, de akivel mindig voltak a felszín alatt kisebb súrlódások most vesztem össze, de nagyon.

Nincs senki, akiben igazán bízhatnék, mert akit gimiben ismertem meg, annak már eleve nem nyíltam meg annyira, mert akkor már belekerültem a bezárkózásba. Az ismerhetne, aki általánosban látott, aki látott felnőni, de egy sincs, akire számíthatnék. Az az igazság, hogy elég "prolisuli" volt a miénk. Nem sznobságból mondom, mert nem szokásom vagyon alapján ítélkezni, hanem amilyen lelkületű embereket vonzott. A tanárok is utálták már az osztályunkat, alig várták, hogy megszabaduljanak tőlünk. Engem sajnáltak, de egy tanár értelemszerűen nem állhat ki a gyerek mellett, mert akkor az egész osztály még jobban rám szállt volna.

"És az előttem szólóknak igaza van abban, hogy itt az idő, hogy elkezdd élni az életed. Ha ennyire jó egyetemi helyet találtál, itt az alkalom is. Nem kell, hogy ott egyből beilleszkedj, elég ha megtapasztalod. A depressziód annak szól, hogy elvárások vannak feléd, amiket úgy érzed, nem tudsz teljesíteni - vagy igazából semmi kedved nincs az adott egyetemhez, csak ez lenne a legpraktikusabb (de igazából hátad közepére sem kívánod)?"

Hát valami ilyesmi. Ebben az évben, amikor jött az egyetemválasztás, ekkor váltam a legbezárkózottabbá, semmi nem érdekel(t), semmit nem vettem komolyan, mindent leszartam, mert elegem lett. Úgy éreztem, érzem, hogy semmi értelme teperni, ha egyszerűen így el lettem cseszve, hogy nincs senkim és nem tudok senkivel szót érteni. (ja, elfelejtettem, hogy a mostani osztályomban sem volt semmi tekintélyem. Egy élmény volt.). Szóval jött az egyetemválasztás és baromi nyögvenyelősen csináltam, pedig engem bárhova felvettek volna, ha akarom. A végén bejelöltem valamit, ami csak azért lett, mert semmi jobb nem jutott az eszembe és valamit kellett. Meg ezt az Angliát, amit amúgy sosem gondoltam komolyan. Most az van, hogy vagy kimegyek, vagy maradok egy tök középszerű itthoni szakon, aminek a diplomája semmit nem ér. Ha kimegyek, az egy nagyon karrierista lépés, csak épp semmi kedvem nincs rá. Komolyan. Tudom, hogy nem maradhatok örökké a családi fészekben, meg kényelmi zónában nincs fejlődés, de ez szerintem még egy egészséges lelkű embernek is komoly feladat. Én 90%-ra állítom, hogy bele fogok fulladni. Nem vagyok önálló, kimondottan félek mindenfajta idegen társaságtól, még itthon is baromi elveszettnek tudom magam érezni, és csak az otthon tud megnyugtatni. Fóbiaszerűen félek a beilleszkedéstől, teljes önértékelési zavarom van, mert ezt a félelmet arroganciával, lenézéssel, okoskodással vagyok hajlamos kompenzálni. Áldok minden egyes órát, amíg még itthon vagyok. Nekem szerintem valami kezelés kéne, nem egyetem. De itthon se maradhatok, mert baromi sok pénzt meg energiát beleöltünk, igényeltünk már diákhitelt meg minden... úgyhogy passzolom. Szerintem fél éven belül visszajövök vegetálni.

Maradjunk annyiban, hogy nem százötven évvel ezelőtt vagyunk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nem lennék pl. akkori tudós, aki feltalálta a váltóáramot és őrültnek bélyegzik vagy súlyos beteg, akivel semmit nem tudnak kezdeni, mert odáig nem jutottak el, hogy fertőtleníteni kell.

Százötven éve, úgy gondolom, egyszerűbbek voltak az emberek, mert kevesebbet tudtak. Nem voltak nagy végletek, nem állt rendelkezésre sok információ, ezért viszonylag egyformák lehettek az emberek (persze közegenként: tehát nem azt mondom, hogy a paraszt meg a báró egyforma volt, hanem azt, hogy külön a parasztok és külön a bárók hasonlóak voltak). Egyszerűek voltak, tehát egyszerűek voltak a gondjaik is. Ma az embert rengeteg információ éri, sokat tud a világról, nagyobb a kollektív felelőssége, rengeteg dolgot várnak el tőle. A világ átalakult. Százötven éve a nő nő volt, a férfi férfi. Ma a nőktől azt várják, hogy férfiként dolgozzanak, a férfiaktól azt, hogy olyan érzelmi szintjük legyen, mint a nőnek; az agressziót nem lehet kiadni, nincs katonaság, nincs jellemformálás, nincs identitástudat. Ezért a lányok fiúsabbak lesznek, vagányabbak, a fiúk lányosabbak. És ezzel párhuzamosan megjelenik az, hogy kevésbé tudnak megbirkózni a mindennapi gondjaikkal, plusz, mivel műveltebbek, intelligensebbek vagyunk, mint százötven éve, nagyobb az érzelmi intelligenciánk is és valószínűleg mélyebb a lelki életünk. Ma nem egyszerű földműves alkotja az ország lakosságának 90%-át. Úgyhogy ne állj olyan hozzá ehhez a kérdéshez, mert kifelejtetted belőle, hogy a huszadik században a világ akkori rendje teljesen megváltozott, felborult, felgyorsultunk, megváltoztak a nemi szerepek és sok más is. Amihez az emberiség még nem tudott teljesen hozzászokni.