Mi a mágnesség?

Hát azt sem tudom, hol kezdjem. :-)

Na jó, közelítsünk abból a szemszögből, amiért a #10-ben ajánlott videót ajánlottam. Ami nincs benne a videóban az N. David Mermin szilárdtest fizikus közismertté vált és a dolgot jól összefoglaló szlogenje: „Shut up and calculate!”. Magyarán fogd be, és számolj. Mert ötletei, „meséi” mindenkinek vannak. Csak azoknak van valamiféle fizikai következménye, a mese és a valóság összemérhető, és ha nem az jön ki, amit tapasztalunk, akkor akármilyen zseniális a mese ötlete, attól még mese marad, ami nem felel meg a valóságnak.

Pl. ugye 300 éven át az volt az általánosan elterjedt nézet, hogy az univerzum végtelen ideje létezik és végtelen kiterjedésű. Voltak ezzel problémák, lásd pl. a Olbers-paradoxon –, de aztán kiderült, hogy az univerzum tágul. De ez nem meseként lett kitalálva, hanem mérve lett. Edwin Hubble állapította meg, hogy az univerzum tágul, ami viszont fontos, hogy ezt mérési eredményekre alapozva tette, és a tágulás sebességét is megadta a távolság függvényében. Mindez történt 1929-ben, és ez vezetett oda, hogy le kellett porolni Georges Lemaître belga papnak az ősrobbanás elméletét, amit viszont évekkel előtte fogalmazott meg. De az ősrobbanás elmélete addig csak „mese” volt. Pedig Georges Lemaître sem csak a fotelben üldögélve találta ki az ősrobbanás hipotézisét, hanem a hipotézise az általános elméletből való következtetés volt. De volt más következtetés is belőle, ami meg a feledés homályába veszett, mert tarthatatlan volt a későbbi mérési eredmények tükrében.

Oké, kiderült, hogy a világegyetem tágul, ezt a vöröseltolódás jelenségével vált mérhetővé. De pl. felmerült, hogy mi van akkor, hogy ha mégsem tágul az univerzum, hanem az eltolódást más jelenség okozza. Mondjuk az, hogy a fénysebesség időben nem állandó. Zseniális az ötlet? Az. Mi lett az eredménye? Ment a kukába. Mert kiderült, hogy akkor régebben bizonyos eseményeknek máshogy kellett volna lezajlaniuk, mi meg látjuk, hogy nem úgy zajlódtak le. Akármilyen zseniális az ötlet, a számolás rámutatott, hogy téves elképzelés.

Ami viszont a #10 válaszomban belinkelt videóban elhangzik – 20:45-től –, hogy mikor Maxwell megpróbálta egyesíteni az elektromos és a mágneses jelenségeket egy közös elméletben, akkor nem működött. Miért nem? Mert ellentmondások voltak az elméletben. Nem a mese szintjén, hanem a konkrét számolások szintjén. Hozzátett egy extra effektust, és így kapott egy… Nem mesét, hanem egy egyenletrendszert. Lásd: [link] . A mese – interpretáció – csak később kerítődött hozzá.

És itt a lényeg. Amit leírtál, az egy hipotézis. Fizikus ilyet nem ír le, maximum fejben végiggondolja. Aztán megpróbálja ezt valahogy képletekbe foglalni. Aztán ellenőrzi, hogy nincs-e önellentmondás az egészben, ha nincs, akkor kísérleti, megfigyelési módszert dolgoz ki, ami alapján a dolog vizsgálható. A kísérletek, megfigyelések eredményéből esetleg új összefüggéseket ír fel, szintén képletek formájában. Eddig tart a fizika valójában. Innen jön az interpretáció, hogy valahogy ezt egy elképzelhető folyamatként próbáljuk érzékeltetni, láttatni. Ez meg kb. az, ami egy laikusoknak szánt ismeretterjesztő dokumentumfilmben bemutatható. Te ez utóbbit akartad létrehozni, de helyette az elsőt hoztad létre. Összekevered a hipotézist az interpretációval.

De ez a kisebb gond… A nagyobb gond a részletekben van. Sajnos nem csak sok évtizednyi, néha évszázadnyi fizika eredményeiről nem veszel tudomást – talán mert nem ismered kellő alapossággal –, de még annak interpretációjáról sem. Sőt sokszor fogalmakat keversz össze, fals következtetésekkel operálsz.

Ennek a kifejtését csak alapjaiban fogom érinteni, részleteiben nem akarnék belemenni. Itt meg kell jegyeznem, hogy az írásodat kb. a feléig sikerült elolvasnom, de ott már annyira fájt tőle a fejem, hogy nem éreztem késztetést arra, hogy tovább olvassam.

De azért folytatásként leírnék néhány dolgot.

Érdemes talán felidézni azt a folyamatot, ahogy az atom szerkezetéről egyre korrektebb modelleket sikerült kidolgoznunk:

Az, hogy az anyag kis, oszthatatlan építőkövekből épül fel, már az ókorban felmerült, de a modern fizika is erre a következtetésre jutott. Az első atommodell egyszerű: Az atom oszthatatlan egység.

Ja, csak közben jöttek az elektromos és mágneses jelenségek. Pl. miért lesz elektromosan töltött az egyik test, miért ezzel ellentétes polaritású a másik, ha előtte semlegesek voltak. Az elektromos vezetésnél is felmerült, hogyan áramlik az áram a fémben. Feltételezték, hogy bizonyára ilyenkor valamilyen részecskéből hiány keletkezik, valamiből meg többlet. Többlet? Akkor azt nevezük pozitívnak, a a hiányt meg negatívnak. A sors pikantériája, hogy mint kiderült pont fordítva van, mint elképzelték, az elektron itt a felelős, az elektron többlete okoz negatív töltést, a hiánya pozitívat, csak már annyira megszokták az addigra elterjedt + és - jelzést, hogy inkább hagyták úgy az egészet. De megint jó példa arra, hogy mérés, megfigyelés hiányában ha jelen esetben csak kissé, de mégiscsak fals elméletre fogunk jutni.

Joseph John Thomson jött rá, hogy az atomban elektronok vannak, amik az ő modelljében a helyzeti energiájuk minimumára törekednek, de kellő ráhatással rezegni kezdenek. Rájött, hogy az elektronok száma nagyjából arányos a tömegszámmal. Ebből lett a Thomson-féle „mazsolás puding” atommodell, ahol az atom egy nagy pozitív massza, amiben negatív töltésű elektronok, mint mazsolák üldögélnek. Figyelem, Thomson is röntgensugárzással való kísérletezéssel alkotta meg ezt a modellt, nem kitalált egy jól hangzó modellt.

Jött Ernest Rutherford, aki vékony aranyfólián vizsgálta – ha jól rémlik alfa-részecskék – szóródását, észrevette, hogy a részecskék jelentős része akadálytalanul halad át a fólián, egy részüknek kis mértékben megváltozik a mozgása, egy részük meg mindenfelé szóródik. A szóródás jellegéből rájött, hogy az atomnak van egy áthatolhatatlan tartománya – magja –, ami az atom térfogatához képest nagyon kicsi. Oké, tehát van egy pozitív töltésű mag, körülötte meg a negatív töltésű elektronok. De ezek vonzzák egymást, akkor hogy nem esnek bele a magba? Nyilván láttunk már ilyet, és ennek analógiájára gondolták azt, hogy akkor az elektronok keringenek a mag körül, mint ahogy a bolygók a csillag körül, csak itt nem a gravitációs vonzás, hanem az elektromos vonzás köti őket össze.

Igen, csak ez önmagában nem adott magyarázatot a vonalas színképekre, az atomok stabilitását érintő kérdésekre, vagy olyanokra, hogy miért hajlamos az egyik atom 1, a másik akár 2 elektrontól is megszabadulni, más atomok meg miért inkább befogadóak ilyen téren. Jött a Bohr-féle atommodell, ahol az elektronok körpályán mozognak az atommag körül. Méghozzá csak meghatározott sugarú körpályák lehetségesek, két pálya között átléphet egy elektron, de ehhez egy fotont kell kisugároznia, illetve elnyelnie. Kb. ez az a modell, amit úgy kémiaórán használni szoktak.

~ ~ ~

És akkor itt egy lényeges fejlemény. Van egy probléma a Bohr-féle atommodellel, de már a Rutherford-féle modellel is. Mégpedig az, hogy az elektron kering. Kering, tehát mozog. A mozgó töltés meg mágneses mezőt indukál, mágneses mező meg más töltést képes mozgatni, aminek a mozgása viszont megint mágneses mezőt indukál, méghozzá úgy, hogy pont ellentétes a hatása. A mozgó töltés nem jó, mert amint valamilyen munkát végez az általa gerjesztett mágneses mező révén, úgy lassul. Ha lassul, akkor meg kell, hogy annyi energiát veszítsen, hogy alsóbb és alsóbb pályára lépjen, végül beleessen az atommagba, még ha az elektron állapota kvantált is.

Ezért is született meg az atomnak a kvantummechanikai modellje, Werner Heisenberg és Erwin Schrödinger munkássága nyomán, ahol az elektron nem kering, mert nem golyó az, az elektron nem egy adott pozícióban van egy adott pillanatban, hanem a helyzetét egy valószínűségi függvény írja le. Az atommag körül nem elektronok keringenek, hanem „elektronfelhők” „vannak”. Ezt a valószínűségi függvényt sem úgy kell elképzelni, hogy az elektron mászkál fel-alá, adott helyen gyakrabban van, adott helyet meg ritkábban látogat meg, hanem úgy, hogy az elektron egy adott pillanatban van egyszerre minden pontban valamilyen valószínűséggel. Na ez az, amire nincs hétköznapi hasonlatunk, amit a mi makrovilághoz, annak működéséhez szokott agyunk, vagy ha másképp akarunk fogalmazni mechanikai megközelítésben nem tudunk értelmezni, elképzelni, minden analógiánk sántít. Számolni remekül lehet vele, de elképzelni nem.

Tényleg olyan ez az elektronfelhő, mint valami köd. Itt sűrűbb, ott ritkább. Csak a köd az vízcseppekből áll, el lehet felezni, a felét dobozba csomagolni és elvinni. Ezzel szemben az elektronfelhő nem ilyen. Nincsenek alkotórészei, nem lehet megbontani ezt a felhőt, ha kísérletet teszünk rá, akkor a felhő hirtelen egyetlen pontban sűrűsödik össze, és egységként viselkedik.

~ ~ ~

Oké, most tegyük le ezt a könyvet és vegyünk elő egy másikat: Feketetest sugárzás. Miről van szó? Vegyünk egy abszolút fekete testet. Ez olyan, hogy minden rá eső elektromágneses sugárzást 100%-ig elnyel, akár látható fény sepktrumban, akár azon innen és túl. Nos ilyen test nincs. Valamennyi fényt – és itt akkor innentől bármilyen hullámhosszú elektromágneses sugárzást értek fény alatt – visszaver. Oké, de csináljunk egy trükköt, zárjuk be a testet egy üregbe, ahol a test által visszavert sugárzást újra visszatükrözzük a testre. Előbb-utóbb csak elnyeli. Ja, csak tökéletes tükör sincs, az üreg is elnyel valamennyi sugárzást. Oké, akkor nemes egyszerűséggel vegyük ki a testet, és legyen maga az üreg a fekete test. Ami fény bejut – mondjuk egy nagyon apró lyukon –, az addig pattog benne, amíg el nem nyelődik a falban.

(A dolog azért érdekes egyébként, mert bizonyos valós objektumok közel úgy viselkednek, mint a feketetest, pl. a Nap is.)

Oké, csak a fény elnyelése energianövekedéssel jár, ahhoz, hogy a test hőmérséklete stabil legyen, ugyanennyi energiájú sugárzást kell kibocsátania. Pl. itt a Föld, ami hatalmas energiát kap a Naptól. De ha nem adna le ugyanennyi sugárzást, a Föld folyamatosan melegedne. A Föld is sugároz, infravörös tartományban, méghozzá nagyjából azonos mennyiségű energiát, mint amit elnyel. A különbözet az, ami itt mindenféle kémiai folyamatokat okoz, fotoszintézis, élet, stb…

Visszatérve tehát a fekete testre, a fekete test is kell, hogy sugározzon valamilyen hullámhosszon. Pontosabban egy spektrumon, ami a hőmérsékletnek megfeleltethető.

Na eddig a mechanika nagyon nyeregben érezte magát. Mechaikával sikerült megmagyarázni a termodinamika összefüggéseit, a hullámmechanikát, az optikát is nagyjából. De itt gond volt. Ugyanis a mechanikai modellje ennek a feketetest-sugárzásnak hülyeséget beszélt, pl. olyan következményei voltak a klasszikus fizikai leírásnak, hogy egy apró fekete test 1 °C-al való felmelegítéséhez végtelen mennyiségű energiát kellene közölni. A klasszikus fizika, a mechanikai megközelítés itt mondott csődöt és vezetett később a kvantumfizika megszületéséig.

Planck meggondolása volt az, hogy az energia kibocsátás nem folytonos, hanem csak diszkrét értékeken lehetséges, az energia nem folytonos, hanem diszkrét, kvantált. Innen vezetett az út a klasszikus fizika felmondásáig és a kvantummechanika megszületéséig, aminek a sok tudós közül az egyik megalapozója amúgy Einstein volt, ezért is kapott Nobel-díjat, de aki – egyébként sok társához hasonlóan, akik szintén hozzájárultak a kvantumfizika fejlődéséhez – nem fogadta el a kvantumfizikát realitásként, valószínű ezért is akadt el a közben gőzerővel fejlődő kvantumfizika eredményeinek tudomásul nem vétele miatt az egyesített elméletével.

Most viszont mára elég.

Röviden összefoglalva te valamiféle klasszikus fizikai megközelítésben próbálsz tárgyalni egy kvantumfizikai témát, amiről számtalanszor kiderült, hogy klasszikus fizikai megközelítéssel kezelhetetlenek.

A többiről, a konkrét problémákról hamarosan…

Első, nem természettudományos közbevetés:

Tényleg rengeteg a rizsa az írásodban. Pl.: „Mielőtt elkezdeném megválaszolni ezt az általam feltett kérdést valahogy úgy érzem, hogy elkerülhetetlenül szükséges egy kis bevezető.”. Ezt minek leírni? Írd le a bevezetőt, oszt' jóidő. Néha hosszú bekezdésekben taglalod, hogy te személy szerint mit remélsz, mit „éltél túl”, mit tartanál „szörnyűségnek”. Bocs, ez egy ismerősödet talán még érdekelheti, egy vadidegent nem. Ha a lényegét nézzük, a mondanivalód belefért volna fele ennyi oldalba úgy, hogy semmi nem hiányozna belőle, ami fizikáról akar szólni. Még egy példa egy kompletten kihagyható bekezdésre:

„Nos úgy kb. eddig tartott a rövid bevezető ami után vagyis innentől kezdve jó néhányszor le fogok még izzadni mire a címben szereplő kérdés megválaszolásának a végére érek. Ezért irígylem Önöket mert Önöknek semmi más dolguk nem lesz mint az, hogy hátradőlve végigfussanak a soron következő okoskodásaimon, ami minden bizonnyal lényegesen rövidebb időt fog igénybe venni az Önök részéről mint számomra a mondanivalóim kifejtése…„

Ezzel tényleg csak az olvasó idejét rabolod.

Az is sajátos, hogy folyamatosan hivatkozol egy korábbi írásodra, anélkül, hogy annak a fellelhetőségéről bármit is tudnánk. <szarkazmus>Mint ahogy ezt egy másik kérdésem alá írt kommentben kifejtettem sok szempontból problémás.</szarkazmus> ;-)

~ ~ ~

> Amiért a tudomány nem képes egy erőteret pl. a gravitációs, elektromos vagy mágneses erőteret anyagi tulajdonságokkal felruházni annak szerintem az elsődleges oka a relativitáselmélet megcáfolhatatlanságába vetett hit, miszerint a tér teljesen üres.

Itt kevered a tér és a vákuum fogalmát. A tér egy absztrakt matematikai konstrukció. Nem anyagi természetű, pusztán egy viszonyrendszer matematikai modellje, amiben anyagi létezők bizonyos tulajdonsága – pozíció – számszerűsíthető, mérhető. A tér tehát nem más, mint számszerűsítése a pozíciónak, és amiből mindenféle más absztrakt összefüggések leírhatók matematikával (távolságok, szögek, térfogatok, felületek). Én pl. benne vagyok a térben, én is ennek a viszonyrendszernek a része vagyok, tehát a tér nem üres, mert pl. benne vagyok én is. Meg te is, meg a Föld is, meg még egy csomó anyagi természetű dolog.

A vákuum az már más tészta. A vákuum az, amiben nincsenek femionok (elektron, neutrínó, proton, neutron, illeve ez utóbbiakat alkotó kvarkok). De az űrbéli vákuumban sem üres, mert leptonok vannak benne. Elektromágneses sugárzások szelik keresztül kasul a kiszemelt 1 m³-nyi vákuumunkat, amiben 0 darab atom van. Aztán mindenhol jelen van a Higgs-mező is. De ha ettől eltekintünk, akkor sem teljesen igaz, hogy a vákuum üres. Történetileg úgy alakult, hogy az energiaskálánknak az origóját a vákuum energiaszintjéhez helyeztük. Ahogy írtam korábban az energia relatív mennyiség, ehhez az origóhoz mért energiatöbblet a tömeg is, meg a mindenféle megnyilvánulási formái is az energiának. Pl. a tökéletes vákuumban a Heisenberg-féle határozatlansági reláció ΔE/Δt ≤ ℏ alapja miatt részecskék kelthetők ΔE összenergia szinttel a vákuum energiaszintje felett, maximum Δt ideig. Egyszerűbben fogalmazva a vákuumban létrejöhetnek rövid időre mondjuk elektron-pozitron párok, amiknek tömege van, tehát nyugalmi energiájuk, de rövid időn belül annihilálódnak, az így felszabadult energia meg hiteltörlesztés révén visszakerül a vákuumba. Olyan ez, mint mikor a víztükörben keletkezik egy hullámhegy. Nyilván egy hullámvölgy fedezi ezt az extra magasságot, ami aztán szépen vissza is lapul a víztükörbe. Nos… 0 magasságú tó nem tud hullámozni, a hullámhegynek nem tud kölcsönözni egy hullámvölgy magasságot, mert nincs miből. A vákuum az ismereteink szerint nem egészen a semmit takarja. Az energiaszintjét viszonyítási alap nélkül nincs mód meghatározni, de az biztos, hogy a vákuum képvisel energiát.

~ ~ ~

> A gravitáció esetében ma még mindig a téridő görbülete

Igen, a téridőé. A létező és/vagy potenciálisan létező (létezhető) dolgok pozíció tulajdonságainak a viszonyrendszere az, ami görbült. Pl. hogy három egyenes által meghatározott háromszög belső szögeinek összege nem 180°, mert az csak a sík térre igaz. Ennek semmi köze a vákuumhoz, a levegővel, vasbetonnal töltött térre ez ugyanúgy vonatkozik.

~ ~ ~

> Nem csoda, vagyis érthető, hogy Einstein a saját elméletét miért nem tudta haláláig egyesíteni az elektromágnesességgel.

Más itt a probléma. Einsteint valahogy a relativitáselméletek megalkotójaként tartjuk számon. De anno ez olyan „gyanús” elmélet volt, a tudomány azért némi kétkedéssel fogadta, mert jórészt hipotetikus volt, a kísérleti igazolások csak szépen lassan érkezetek évekkel később. Einstein Nobel-díjat kapott. De nem a relativitáselmélet miatt. Bár a fény kvantumos természetét még Max Planck vetette fel – magyarázva ezzel a feketetest sugárzást –, Einstein volt, aki kísérleti módon igazolta ezt az elképzelést, a Nobel-díjat a fényelektromos jelenség kimutatásáért kapta. (Na, az azért az ugye mégiscsak egy mérés, míg a relativitáselmélet meg számolgatás papíron, kísérletek, mérések nélkül.)

Einstein volt az egyik, aki megalapozta a mai kvantumfizikát. De csalódott az elmélet további fejlődésében, elutasította a kvantumfizika további fejleményeit. Ezért is született meg az EPR-paradoxon, ami azt hivatott igazolni, hogy a kvantumfizikából származó következmények képtelen dolgokra vezetnek. Aztán kiderült, hogy a világ meg pont ilyen képtelen módon működik, az EPR-paradoxon nem paradoxon, a kvantumfizika köszöni jól van. Egyébként nem ő volt az egyetlen, aki bár megalapozta a kvantumfizikát, idővel szembefordult vele. Így járt Heisenberg és Schrödinger is.

Einstein egy determinisztikusabb elméletet akart alkotni olyan jelenségekről, amikről többszörösen igazolták azóta, hogy nem determinisztikusak. A tények, adatok, mérések helyett a saját prekoncepciójára kezdett építeni, de mivel számolgatott is a „mese” után, sorra ellentmondásokba ütközött. Nem ismerem Einstein késői munkásságát, nem tudom publikált-e, ha igen, mit, de gyanítom, hogy ez volt a kudarca legfőbb oka.

~ ~ ~

> Ezenkívül azt is mindenki tudja, hogy az atommag protonból vagy protonokból és neutronokból áll. A továbbiakban nem kívánom az atomot tovább bontani pl. szubatomi vagy kvázi részecskékre mert a mondanivalóim további részében ezeknek az alkotóelemeknek amelyek inkább csak energia adagok és éppen ezért csak számadatok nem fog semmilyen szerep jutni mégpedig azért nem, mert a következőkben kizárólag csak valós létező objektumokkal fogunk foglalkozni.

Hát ez balgaság. Később a neutronról kezdesz beszélni, ami igen, kívülről semleges részecske. De tudjuk, hogy összetett részecske, áll:

- 1 darab Up kvarkból, aminek az elektromos töltése 2/3 és a spinje ±1/2

- 2 darab Down kvarkból, amiknek az elektromos töltése -1/3 és a spinjük szintén ±1/2

Mindezt az erős kölcsönhatás tartja össze, aminek a kölcsönhatás közvetítő részecskéje a gluon.

A töltések összege: 2/3 - 1/3 - 1/3 = 0, a spinjük előjelesen összegezve 1/2.

~ ~ ~

> Azt talán mindenki tudja, hogy a proton és a neutron lényegében azonos tömegűek. De csak lényegében, ami azt jelenti, hogy van azért némi eltérés. Ez az eltérés a neutron javára azt jelenti, hogy a neutron az kb. két elektronnyi tömeggel nagyobb mint a proton.

És ennek megvan az oka. A részecskék csak úgy alakulnak át, bomlanak, egyesülnek, hogy bizonyos megmaradási szabályoknak eleget kell, hogy tegyenek. Pl. a kiinduló és végállapot részecskékinek összesített töltése, spinje meg kell, hogy egyezzen.

A szabad neutron nem stabil részecske, de kötött állapotban is el tud bomlani. Pontosabban nem a neutron bomlik el, hanem benne egy Down kvarkból Up kvark lesz. Így a töltése 2/3 + 2/3 - 1/3 = 1 lesz. A spinje marad 1/2. Oké, csak el kellene számolni a töltésekkel. Ezt egy elektron viszi el, aminek a töltése -1, így a kettő együtt már kiadja a 0 összeget a töltéseknél. Csak az a gond, hogy az elektronnak is 1/2 spinje van, így az összspin egészre jönne ki. A spint egy töltés nélküli részecske, egy antielektronneutrínó viszi el. Meg az impulzusmegmaradás miatt is kell az a neutrínó. Mindenesetre ez a β-bomlás.

A proton is képes neutronra bomlani, ahol meg egy pozitron és egy elektronneutrínó fogja az egyensúlyt adni.

Van aztán elektronbefogás, mikor egy proton kap el egy elektront, akkor meg egy neutron és egy elektronneutrínió keletkezik.

A bomlás egyébként kicsit bonyolultabb, pl. a neutron bomlásánál a kvark előbb egy másik kvarkra és egy W- bozonra bomlik, ez utóbbi bomlik aztán elektronra és antielektronneutrínóra.

> Felmerül a kérdés, hogy milyen természeti törvény alapján került pont ilyen tömegi differenciával közvetlenül egymás mellé ez a két objektum?

Pont ez. A differencát részben a keletkező egyéb részecskék tömege, másrészt azok mozgási energiái viszik el.

~ ~ ~

> Nos a válasz szerintem az, hogy nincs ilyen természeti törvény, ami így akkor azt jelenti, hogy az anyag kialakulásának kezdetén igen változatos tömegarányban kerülhetett érintőleges kapcsolatba a proton és a neutron.

Jó, csak ennek az ellenkezője az igaz, és amit modellek is igazolnak. Nem mennék bele a részletekbe, de ha igaz lenne, amit írsz, akkor egészen más lenne a kozmikus háttérsugárzás spektrumösszetétele, az univerzum anyagi összetétele stb… Tudjuk, mert vizsgáltunk ilyen lehetséges kibúvókat is.

~ ~ ~

> Amint az az előzőekből gondolom már világossá vált, a lényeg az, hogy az olyan valós értelemben vett létező atomi objektumoknak, mint a protonnak a neutronnak és az elektronnak kell hogy legyen a saját forgásukból a környezetükre kiterjesztett forgó töltésmezeje.

Nem kell, miért kellene? Ez sehogy nem követezik az addig leírtakból.

~ ~ ~

> A lényeg és amit mindenki tud az az, hogy az egész atom kisugárzott töltése semleges, vagy ahogyan mondani szokás, az atom töltése kifelé semleges.

Igen, semleges. Annak ellenére semleges, hogy a pozitív töltésű részecskék egy igen kis térfogatban vannak összezsúfolva, míg a körülötte „keringő” elektronok ezen jóval túlmutatnak. De ahogy tisztáztuk, az elektron nem kering az atommag körül. Ha keringene, energiát kellene veszítenie folyamatosan abban az esetben ha más töltött részecskén munkát végezne. Márpedig kell, hogy munkát végezzen.

~ ~ ~

> De mi van akkor, ha a neutron mégiscsak negatív töltésű, legfeljebb nem annak látszik?

Bocsánat, de a kifelé mutatott töltöttséget az alapján állapítjuk meg, hogy milyennek látszik. Fogunk egy részecskét, vagy akár egy nagyobb dolgot – mondjuk egy kavicsot –, átlőjük egy elektromágnes két pólusa között. Ha egyenes vonalon mozog, akkor semleges, ha a pozitív pólus felé görbül az útja, akkor negatív töltésű, ha a negatív pólus felé görbül az útja, akkor pozitív töltésű. A neutron szépen átrepül nyílegyenesen az elektromágnes pólusai között, tehát semleges. Azért az, mert annak látszik.

Ez ilyen fából vaskarika mondat. Mi van, ha a sapkám nem valójában nem piros, hanem kék, csak pirosnak látszik. Ilyen nincs. Akkor az egy piros sapka.

~ ~ ~

> Amennyiben a proton és a neutron ténylegesen létező két különálló objektum melyeknek van saját forgása, akkor ezen forgásoknak forgási síkja is van.

Ja, ami térben sokféle lehetséges síkot jelentene.

> Ha ez a két objektum érintőleges kapcsolatban áll egymással, akkor ez a kapcsolat a fogaskerekek kapcsolódásához hasonlóan csak úgy állhat fenn, hogy a két objektum egymáshoz képest ellentétes irányban forog.

Ami meg perdületmegmaradási szempontból nem stimmel, mert ezzel feltételezed azt, hogy a forgási síkjuk összelapul egy síkká. A fogaskerekes megoldás érdekes, csak próbáld meg vele leírni a trícium atommagját, amiben 1 proton és 2 neutron van, és mindegyik „érintkezik” a másik kettővel. Nem fog menni. Három fogaskerék nem tud úgy forogni, hogy háromszög mentén mindegyik összeér a másik kettővel.

~ ~ ~

> A lényeg az nem más mint a keringési rendszer kerülete. […] a proton és a neutron egymás körüli keringésének mint bizonyos értelemben vett forgásnak legnagyobb (külső) kerületéig csak a kisebb tömegű proton fog kiérni. Mi következik ebből? Nos hát elsősorban az, hogy az atommag töltésének a tulajdonságait is a proton pozitív töltése fogja meghatározni, hiszen a neutron a protonnál nagyobb tömegű mivolta miatt így sosem érhet ki az atommag széléig és ezért a töltése is rejtve marad.

Na itt nyílalt valami nagyon erős fájdalom az agyamba. :-) Bocsánat, de pont előbb hivatkoztál arra, hogy az atommag semleges, pedig ott a pozitív töltésű atommag középen van, ami nem kerül a kerület közelébe sem, a kerületet meg az elektronok adják. Ilyen alapon akkor minden atomnak negatív töltésűnek kellene lennie. Nem? De fogj már egy kálium atomot. Az atommagjában van 19 proton, meg 22 neutron, amit körülvesz 19 elektron mindenféle valószínűségi függvénnyel leírható elektronfelhőként. Oké, letépsz róla egy elektront. Könnyen adja, mert szeretne telített elektronhéjat. Kapsz egy valamit (K⁺ iont). Van a pozitív töltések a közepén vannak, a kerületén meg ott a 18 elektron. A kerületen csak elektronok vannak. Mégis kívülről milyen töltésű az ion? Pozitív.

Akkor most hogy is van ez a „keringés széle” kérdéskör?

És kb. itt el is veszítettem az érdeklődésemet a folytatás tartalmának megismerésében. Olvastam még pár oldalt, azt már meg sem kísérlem vegzálni, mert pont elég ennyi is.

~ ~ ~

Az a baj, hogy amíg a kvantumfizika kismillió jelenség számszerűen pontos leírását adja, addig a te hipotetikus rendszered erre nemcsak hogy képtelen, de önmagában ellentmondó. Térbeli fogaskerek érintkezése eleve problémás, de nem is nagyon engedi meg a páratlan számú nukleonból álló atommagokat, pedig az anyagok kb. fele ilyen.