Anyagi szempontból érdemes elhúzni a szülőktől való leválást?

Nincs olyan fizetésem.

Hitelt nem akarok semmiképpen sem.

Szeretem a biztonságot, nem szeretek kockáztatni

30 vagyok, szóval pont a két szélsőség között.

Igazából csak 39 éves koromig tartom lehetségesnek a dolgot, pont azért mert apám 9 év múlva nyugdijba akar menni és eladni a házat, Budapestre költözni egy kis lakásba anyámmal, én úgy már nem tudnám elképzelni az életemet hogy annyira összezárva.

Most igen fent lakom, a felső szinten egy nagy házban, naponta fél óránál többet nem is látom szülöket, főleg konyhán vagy fürdö előtt futunk össze, amúgy ilyen értelemben van magánszférám, mintha nem is élnénk együtt.

Ezért is tudom elviselni a dolgot.

Úgy 9 évig tehát mindent beleadok a gyüjtésbe, egy jobb élet reményében, de türnöm kell.

Az albérlettel csak a befektető zsebeit tömném és életkörülmények sokkal rosszabbak lennének, ugyanaz a függőség.

A hitellel meg az a baj hogy semmi se biztos az életben, sosem lehet tudni mi lesz, mi van ha akkora válság jön hogy elvesztem munkámat és nem találok, kockázat. Plussz nincs extrém magas fizum tehát nem is adnának sokat, persze már kapnék belőle panelt mert van egy kisebb önerőm de akkor is nekem nem az a célom. Lehető legtöbbet zsebből fizetni és élhetőbb helyre.

Ezt dobta az élet, adhatnának de nem azok akik akarnak, ilyen gyüjtöm életem végéig a pénzt tipus, a kölyök meg majd halálunk után örököl stb.

Szóval magamnak kell megoldani.

Család nyilván nem lesz, mert asszociális vagyok és a nők számára rendkivül unalmas. Másrészről amúgysem akarok gyereket, mert egy ilyen világba minek, nem tudnék ingatlant biztosítani neki. Tudom milyen szivás hogy én sem kapok, 30 év múlva kb már olyan árak lesznek hogy a lakosság 90% ra kiárazódik az ingatlanpiacról. Rabszolgát meg nem akarok a világra hozni. Ez már nem a szocializmus , itt kb lakhatás a legalapvetőbb dolog és csak gazdagok kiváltsága, vagy életig tartó hitel vagy életig tartó rabszolgaság albérletbe.