Az igaz, hogy egy egyetemi adjunktus fizetése ugyanannyi mint egy takarítónőjé?

"Svédországban egy doktorandusz ösztöndíja is kb. hétszerese egy magyar egyetemi adjunktus fizetésének."

Etiópiában pedig egy főorvos fizetése is töredéke, mint Magyarországon egy árufeltöltőé.

Egyetemi tudományos oktató-kutatónak lenni, ma Magyarországon olyan jellegű elhivatottságot igénylő élet, mint a középkorban volt kolostori kódexmásoló szerzetesnek lenni, vagy a pestis idején járványorvosnak, vagy a XIX. században vándorszínésznek, festőművésznek, vagy a XX. század elején alanyi költőnek, csillagásznak, egyiptológusnak.

Ilyesmit az ember nem azért választ, mert úgy gondolja, hogy ez egy biztos megélhetést, jó egzisztenciát jelentő kényelmes szakma, hanem mert sokszor már gyerek korától erre érez elhivatottságot, erre teszi fel az életét, el sem tudja képzelni, hogy mást csináljon. Ezek az emberek vitték és viszik előre az emberi civilizációt, ezek teremtették meg, vagy őrizték meg a nyelvet a kultúrát, ezek vezettek azokhoz klasszikus művekhez amit ma olvashatunk, ezek őrizték meg és fordították le a görög filozófusok munkáit, ezek vezettek azokhoz a felfedezésekhez és találmányokhoz ami miatt ma autóba ülhetünk, telefonunk lehet és nem halunk bele egy tüdőgyulladásba vagy tudomásunk lehet az ősrobbanásról.

Jól akkor lehet belőle megélni ha az ember a karrierje csúcsára ér. 50-70 éves korára nemzetközileg elismert tudós, tanszékvezető professzor, felkapott művész stb. lesz, ha lesz. Ha nem lesz akkor úgy hal meg, mint József Attila.

Nagyon fontos lenne a társadalom egésze és az emberiség közös jövője szempontjából, hogy a fiatalok mindenhol a világon merjenek alkotó értelmiségi hivatást választani.

Ehhez az kellene, hogy a társadalom mindenhol (nemcsak Nyugat-Európában) megbecsülje ezt a létformát. A megbecsülés nem feltétlenül kell, hogy sok pénzt jelentsen, nem kiemelkedő fizetések kellenek, hanem elégséges alapfizetések és biztos egyetemi állások, továbbá az elért eredmények (publikált cikkek, könyvek, elkészült alkotások, megvalósult tanulmányi projektek, elvégzett vizsgálatok stb) kiszámítható utólagos díjazása.

Ez utóbbi nélkül ugyanis a családi nyomás arra fogja kényszeríteni a kisfizetésű tudóst, hogy a főhivatású munkájában való elmélyülés helyett, mindenféle másodállásokat, ostoba pénzes megbízásokat, fantáziátlan szakértői feladatokat, hülyegyerek korrepetálásokat, és mások szakdolgozatának, diplomamunkájának megírására vonatkozó feketepiaci munkákat vállaljon el.

A 18-as válaszoló vagyok. Heti 40 órában vagyunk foglalkoztatva. A magam nevében azt tudom mondani, hogy egy átlagos héten 28-30 órát vagyok bent a munkahelyemen, és itthon 20 órát töltök a felkészüléssel, a dolgozatok összeállításával és javításával.

Ebben nincs benne az, hogy a hallgatók e-mailes megkereséseire kell hétről hétre válaszolni, rengeteg dolgot kell folyamatosan adminisztrálni, mellette a tavaszi félévben heti több alkalommal szakdolgozati konzultációkat kell tartani, a szakdolgozat leadása előtt véleményezni és javítani kell a majdnem kész munkákat, majd opponensként bírálni kell mások elkészült szakdolgozatát. (Idén 11 saját szakdolgozóm van, tavaly 12 szakdolgozatot kellett bírálnom.)

Ami rendszerint a többség idejébe már bele sem fér, az a kutatás. A szabályzat szerint a heti munkaidő 20%-át kell tudományos kutatásra fordítani – nekem már az oktatásra és a készülésre elmegy a heti munkaórám 120-125%-a, és akkor megint nem beszéltünk a szakdolgozókról és egyéb adminisztratív teendőkről, de még a kötelező heti fogadóórát is kihagytam a kalkulációból.

Személy szerint engem a leginkább az zavar, hogy amint hazaérek, ülök is le, hogy folytassam a munkát ott, ahol abbahagytam az egyetemen, és szinte alig jut időm a magánéletemre, családomra. Minden hétköznap éjjel 2-3-ig dolgozom, ha esetleg merészelek tartani 1-2 óra pihenőt a hazaérkezésem után.