Tényleg nem fogom így vinni semmire? Kicsit el vagyok keseredve.

Lehet, hogy ez csak egy tini nyafogás és túlreagálom a dolgot, de lehet, hogy csak egy névtelen segítségkérés talán az önbizalmam növelésére.

Lassan 17 éves (lány) leszek, természetesen tanulok, gimnáziumi osztályban, de eredetileg informatika szakközépbe akartam menni, mert az érdekelt. Itthon látszólag minden rendben van, szüleim dolgoznak, nem kell lemondanunk semmiről, nem vagyunk szegények. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, ezzel kicsit úgy érzem, több a teher rajtam, mint a testvéreimen.

A helyzet pedig a következő. Ötödikes koromig voltam kitűnő tanuló, hatodikban pedig kezdtem rontani, aminek a szüleim nagyon nem örültek. Előtte mindig kényszerítve voltam a tanulásra, akár sírva is, de addig nem kelhettem fel az asztaltól, amíg nem voltam kész, anyukám mindig ott ült velem, és őrzött, nehogy mást csináljak. Emiatt sajnos eléggé megutáltam a tanulást. Mikor több figyelmet igényeltek a testvéreim, rólam kicsit megfeledkeztek, és sokszor elsumákoltam a tanulást, a jegyeim pedig romlottak. A szüleim ezért sokszor megvertek, beszorítottak a sarokba, és felváltva ütöttek, a testvéreim pedig mindig végignézték. Mindig azt mondták nekem, hogy nem fogom vinni semmire az életben, nem lesz majd munkám. Hatodikos fejjel pedig az egyik ilyen veszekedés közben mondtam ki, és gondoltam először arra, hogy nem baj, mert még mielőtt kikerülnék az életbe, öngyilkos leszek. Mikor ezt mondtam, nagyon leordítottak, mondták, hogy azt nem tehetem, és tisztán emlékszem, hogy azt mondtam apukámnak, hogy akkor öljön meg ő, ő pedig elkezdett engem teljes erejéből ütni, akkorákat még előtte nem kaptam tőle, anyukám rángatta le rólam.

Belegondolva, soha nem volt jövőképem, amíg másoknak terveik voltak, én csak sodródtam, és vártam, hogy legyen velem valami. Ugyanabban az időben valamiért nem akartam gyereket. Nem akartam, hogy legyen majd férjem, mert valahogy azt a gyerekkel párosítottam. Viszont egyszer láttam a tévében, hogy egy nőnek nem lehetett gyereke mert volt valami a petefészkével, így elhatároztam, hogy nekem sem lesz úgy, ahogy a nőnek sem.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban rontottam a jegyeimen, idén a kettesekért küzdök. Ellenben elvégeztem egy tanfolyamot, ahol rajtam kívül csak felnőttek voltak, viszont kaptam webdesigner végzettséget. Van még angol középfokú nyelvvizsgám, mivel óvodás korom óta tanulom, így az az egyetlen, ami viszonylag jól megy nekem. De attól félek, hogy az érettségi nem fog sikerülni, vagy ha mégis, utána nem szeretnék többet tanulni, vagyis, hát főiskolát inkább hanyagolom. A vicces dolog pedig az, hogy depressziós vagyok évek óta, emiatt a szervezetem is épül lefelé, egyre több nyavaja jön elő rajtam, az utóbbi időben sokat voltam orvosnál, és kiderült, hogy nem biztos, hogy lehet gyerekem. Bevonzottam volna? Plusz, mikor talán a legmélyebb pontomon voltam, megpróbáltam kiugrani egy kamion elé, de valamiért megijedtem, és az utolsó pillanatban visszaugrottam. Erről a szüleim nem tudnak.

Mostanában megint a tanulással piszkálnak, és mondogatják újra, hogy nem fogom vinni semmire, tanuljak. De az a baj, hogy semmi motivációm nincs, nincsenek terveim, elhiszem, hogy nem lesz belőlem semmi, hogy ha nem végzek magammal, akkor éhen fogok halni. Gyerekem sem lehet, hát akkor mégis mi értelme maradni? Nem tudok főzni, nem tudok ügyeket intézni, nem tudok magamról gondoskodni, nincs önbizalmam mások előtt megszólalni. Nincsenek barátaim, nincs egy fiú sem az életemben. Lehet, hogy fiatal vagyok még, de úgy érzem, hogy elcsesztem az egészet, nincsenek már lehetőségek.

Tényleg reménytelen vagyok? Vagy csak én fogom fel rosszul?