Mikor/mennyi idő után szeretted meg a kutyádat? Változhatok?

Másfél hónapja hoztuk haza menhelyről életünk első kutyáját. Járunk vele trénerhez, gyakoroljuk amiket mond, mutat. Már szobatiszta (2 éves), tudja az ült, nagyjából mindig megáll magától az út szélén, apámnál a marad is beválik, olykor a feksziket is megcsinálja, de az még eléggé gyászos. Nem ugatós, se itthon, se kint, csak néha szalad ki belőle. Jókedélyű, játékos kutya. Most már nyugodtabb annál, mint amilyen volt akkor, amikor elhoztuk.

A probléma az, hogy kedvelem, de nem szeretem. Megadok neki mindent, de csak tehernek érzem az egészet, a koránkelést, a sétákat, amik vagy nyugodtan vagy apokaliptikusan telnek. Mintha áldozat lenne, pedig én vállaltam, és azt is tudtam, hogy mit. Nem ért semmi váratlanul, utánanéztünk mielőtt hazahoztuk, kértünk tanácsokat.

Anno kisgyerekként, amikor apám macskával várt otthon, mert tudta, nagyon szeretnék kisállatot, örültem neki, próbálkoztam is nála, de mint most a kutyát, a macskát is rövidesen utáltam, mert apámat jobban szereti, rám meg fújt, karmolt. Csak ahhoz kellett négy hónap és ezer agybaj, mire megsimogathattam. Végül össze lettünk nőve, együtt aludtunk, amikor kintről hívtam, azonnal jött, és még sorolhatnám. A macskával együtt voltunk egy család, a macskával "mi" voltunk, ketten, egy kis csapat (én voltam vele a legtöbbet).

Apám nevetve mondta, hogy ugyanúgy néz ki, mint a macskával a kezdet, aztán végül mi lett.

Na de itt a helyzet nem ugyanaz. A kutya követ engem, apámat nem, reggel vagy az ágyán (ami az ágyam mellett van) vagy az ágyam végén alszik. Rám csak annyira hallgat, hogy ül, illetve néha mancsmosáskor az ajtónál arra, hogy befelé. Egyszer imádom, máskor, amikor ezredjére mondom, hogy nem, amikor ugrál, amikor szét akarja tépni a párnámat, cipőt, akkor úgy érzem, leszedném a fejét és elgurítanám messzire. Illetve azt is, hogy nekem holtan jobb lenne. Akármennyire is elegem szokott lenni belőle, ha valaki rátámadna, veszélyben lenne bármilyen módon, megvédeném, akár az életem árán is, és amikor átfut az agyamon, hogy vissza a menhelyre, átjárja a fejemet, hogy semmiképpen, mert az én kutyám, mert nem akarom ott látni, mert nem akarom más gondjaira bízni, ő az enyém, és ha a világ összes kincsét kínálnák érte se adnám oda.

Óvodás korom óta kutyáért könyörögtem, szinte szívecskék folytak belőlem a kutyák láttán, az engedelmes varázs csodája előtt, nem tudván, mennyi munka és türelem van mögötte. Mondják, hogy első látásra szerelem, mindenhol ezt olvastam. Én meg nem éreztem semmit, csak félelmet, aggodalmat, hogy milyen gazda leszek. A hazaút során, amikor elhoztuk, és értetlenül nézett, mi történik, bár akkor sem éreztem semmit, illetve egy kis örömöt, hogy új élete lesz szegénynek, magamhoz szorítottam, azt hiszem, kellett akkor neki. A macskámnak, amikor meghalt, a teste nem hűlt ki, és bár még ezer szemet növesztettem, hogy azokat is kisírjam, megígértem neki, hogy ahogy ő hozzánk került az utcáról, és boldog életet élt nálunk, sok örömet okozva neki, és ő is nekünk, úgy ezt egy másik állatnak is megadom/megadjuk. Mindig a szívemben fog élni, így a gyász valamelyest nálam örök, másrészt rövid, mert nekem kellett minden ami az övé volt kidobnom, elajándékoznom, az üvegről lemosni a mancsnyomait.

Nevelem a kutyát, a kutyámat, úgyis, hogy nem engem tekint "falkavezérnek". Egyszerűen kezdek lemerülni, amihez nem segít hozzá vizsgám, ami év végén lesz. De a kutya semmiről nem tehet. Apám csak volt, ő javasolt, nekem kellett választanom. Mondta, hogy jó alap, és azt mondta, a kutya választ. És mivel sajátosan oda-vissza van értem, tényleg mindig mellettem van, el is hiszem... bár nem értem, hogy képes a kutya meglátva valakit rögtön kiválasztani magának. Így ő lett, bíztam abban, hogy idővel megszeretem, ahogy a macskával is történt. Mellesleg vagy nem mellesleg, másik menhely oldalán nézegettem kutyákat, ott találtam is kettőt, akikbe szinte beleszerettem kép alapján, mint apám a mostani kutyáéba. Nos, az a menhely messze van tőlünk, naponta azt hiszem 1 és fél órára vannak nyitva, abból az utolsó 30 percben már nem lehet örökbefogadni, így az a hely kiesett ahogy van. Aztán mentünk a Rex kutyaotthonhoz, kiválasztva a mostani kutyánkat.

Az esti sétánál, amikor megint ugrálni kezdett, elbőgtem magam. Jó gazdi akarok lenni, szeretném szeretni, szeretném az egész kutyát szépnek látni, nem csak a pofiját cukinak.

Ez változhat? Kétségbe vagyok esve. Pedig alapjáraton türelmes, odaadó vagyok, az állatokat is szeretem, még a csigákat is arrébb teszem a járdán, ha úgy van, hogy simán rálépnek. Ezért is fáj ez nekem nagyon. :(