Mik azok a gondolatok amiknek ilyenkor eszembe kéne hogy jussanak?

Novemberben megszűnt a telephely ahová rendeszeresen hordtam az autómat szervízbe, és volt ott egy telep őr kutya ami mindig is nagyon tetszett.

Kérdeztem a portást, hogy mi lesz vele, mondta hogy menhelyre viszik a másikat meg elaltatják mert az már 14 éves.

Kennelben voltak tartva nyitvatartási időben, 8-tól 16-ig, a nap többi részében szabadon voltak engedve.

Az idősebbik kutya egy középméretű, rövid lábú keverék.

Kérdeztem, hogy elvihetném e a fiatalabbat?Mondták, hogy persze, örülne neki a tulaj is.

Aztán mikor mentem érte ott volt az öreg is, kérdeztem hogy van e baja.

Mondták, hogy rosszul lát, meg süket de ezt leszámítva nincs baja, jön-megy, ugat, eszik, iszik.

Kérdeztem, hogy szeretik e egymást, elvan e a két kutya?Mondta, hogy 5-6 éve együtt vannak, nem volt köztük balhé sosem.

Így hát a feleségemmel egyeztetve mindkettőt hazavittük a meglévő 2 kutyánk mellé.

Hamar összeszoktak, az öreg nem sok vizet zavart, nagy figura volt mindig jött, ugatott, követelte a vacsoráját, aztán elvonult a házába és aludt.

A mínuszokban beengedtük az előszobába őt is, aztán ahogy most melegebb lett már jött mindig, hogy bent akar aludni.

Sajnos egy igen csúnya daganat nőtt ki a hasán, ami ki is hasadt, és vérzett.

Az állatorvos azt mondta, hogy nagyon előrehaladott, és nem érdemes műteni.

Ő nem pártolja az altatást, de hogy most azt javasolja, és ha az ő kutyája lenne biztosan azt tenné.

Hagyott pár napot, hogy gondoljuk át.

A héten az alatatás mellett döntöttünk.

Csak 3 hónapig volt velünk, de mégis annyira fáj...tudtam hogy ez 1-2 éven belül biztosan bekövetkezik egy ilyen idős, és elhanyagolt kutyánál, és pont emiatt igyekeztem vele távolságtartó is lenni, sokszor éreztem azt az első hónapban hogy túlvállaltuk magunkat a 4 kutyával (meg két gyerek van mellette)

De aztán úgy megbékéltem a gondolattal, csak nem akartam hozzá annyira kötődni.

A feleségem dolgozik többet időben, így én adom a vacsorát a kutyáknak mindig, és annyira hiányzik, hogy már nem jön elő, meg nem méltatlankodik az ajtóban állva, amikor nem a megszokott időben kapja a kajáját.

Mindannyiunknak nagyon fáj, főleg a feleségemet viseli meg mert neki nem lehetett kutyája gyerekkorában, és így sosem vesztett még el állatot. (ráadásul ő nagyon megszerette)

Így most én tartom a lelket benne is, meg a gyerekekben, próbálom a jó dolgokat mondani, hogy adtunk neki 3 hónapot, de közben belül mégis azt érzem, hogy "elárultuk".

Mert egyébként tök jól volt, ha nem látszott volna a daganat akkor nem tűnt volna fel,hogy bármi baja van, ugyan olyan volt mint mindig, sőt talán akívabbá is vált....elhiszem, hogy akár 1-2 héten belül nagyon rosszul lett volna, de a daganata leért a földre és emiatt is sebesedett ki, szóval már ez fájhatott neki....

Nekem gyerekkorom óta ő az 5. kutyám akit elveszítettem, ebből 3 altatásos volt, és az első akit gyerekként veszítettem el csak 6 éves volt, a második 14, úgy hogy mindkettő velem volt kölyökkora óta.

Nekik halaszthatatlan volt az altatás, óráig lehettek hátra és mégis ugyan ezt éreztem, nagyon fájt....de ebben a mostani történetben meg az fáj hogy rajta nem látszott, hogy baja van, és tényleg ez a "megszabadultunk tőle, elárultuk" érzés az ami bennem van.

Pedig nyilván nem.

Csak olyan boldognak tűnt itt, szeretett velünk lenni, a többi kutyával, a gyerekekkel.

Muknámból adódóan gyakran találkozok baleseti helyszíneken halott emberek látványával, a családtagok fájdalmával, de azokat mindig helyre tudom tenni fejben.Viszont a kutyáim halálát napokig nem tudom feldolgozni, még így sem, hogy csak 3 hónapot volt velünk.

Nem tudom mit lehet erre írni, igazából nekem jól esett leírni, és megköszönöm ha valaki végigolvassa és esetleg még tud valami segítő jellegű választ is adni.